A kora délutáni őszi napfény szelíden szűrődött át a virágzó gesztenyefák levelein. A kisvárosi utcákon csend honolt, csak egy-két kutya csaholt valahol távolabb, és a postás kék táskája koppant halkan minden egyes lépésnél.
A sarkon túl, a virágbolt mellett egy középkorú nő haladt komótos léptekkel, karján egy vaskos csomaggal, amelyen jól látszott a felirat: „UltraDry – 72 db-os papírpelenka”. A csomag kicsit billegve himbálózott, de ő határozottan tartotta, mintha zászlót vinne egy láthatatlan küldetés élén.
Bíró Margit volt a gyors léptekkel haladó, középkorú asszony, akit a környéken csak „Megmondóka” néven emlegettek. Nem volt az a típus, aki elmegy bármi mellett szó nélkül. Ha meglátott egy leejtett zsebkendőt, felvette. Ha valaki túl sok szatyrot cipelt, már ugrott is segíteni. És ha úgy érezte, valaki rosszul dönt, hát ő bizony azonnal készen állt, hogy helyette jobbat találjon ki.
Most éppen az unokájára gondolt. A kis Bencuskára, aki szerinte egy angyal, csak hát szegénynek nincsenek meg a feltételei, mert az a drága menye, Réka, a textilpelenkát erőlteti. Textilt! A mai világban!
„Hát én mit nem adtam volna egy ilyen papírpelenkáért annak idején!” – gondolta, miközben finoman megigazította a csomagot. „Emlékszem, minden reggel úgy indult a nap, hogy a pelenkák áztak a lavórban. A gyerek popsija meg piros volt, mint a paprika. És most ezek a mai lányok… Azt hiszik, hogy ettől lesz környezettudatos a gyereknevelés. Szegény kis Bencusnak meg csak a feneke bánja.”
A következő sarkon befordulva eszébe jutott Erzsike, a szomszédasszony. „Na, az is egy külön történet!” – sóhajtott fel hangosan. „Hát nem megláttam tegnap, hogy bottal sántikál a bolt felé? Műtötték a lábát. Mondja, hogy a gyógytornász szerint minél többet kell vele menni. Persze. Ezek a gyógytornászok mind emberkínzók. A mozgás kell, de nem így! Megmondtam neki, hogy üljön csak le a padra, majd én elintézem.”
És így is tett. Erzsikét leültette a posta előtt a hársfák alá, majd elszaladt a boltba. Fél kiló kenyér, tej, mosogatószer – minden megvolt. A szatyrot egészen a Kulcsárné asztaláig vitte, annak konyhájába. Erzsike hálálkodott ugyan, de valahogy olyan furcsán. Aztán fél órával később mit lát Margit? Ott caplat Erzsike a posta felé! Mintha mi sem történt volna!
„Na, ilyenkor nem szabad haragudni, csak elgondolkodni – mondta magának, bár kicsit sértetten. Hát senki se segít ennek az asszonynak? De hát, ki, ha nem én?” És már ott is termett, leültette a Kovácsnét a kisbolt elé, szaladt a postára, meg vissza, és már el is volt intézve minden. Az Erzsikét meg szépen hazakísérte, aztán a lelkére kötötte, hogy most már aztán pihentesse a lábát!
Ahogy ezen töprengett, odaért a kis park széléhez. A padok mellett, a virágágyások között egy kis mozgás vonta magára a figyelmét. Egy selyemgubó mozdult meg a bokor alatt. Margit kíváncsian lehajolt. Egy apró pillangó küszködött, hogy kijusson a gubóból.
A szárnyai még össze voltak tapadva, és a kis test vergődve próbálta átpréselni magát a gubó szűk nyílásán. Margit először csak figyelte. Egészen megindította az apró kis lény küszködése. Aztán a mozdulat abbamaradt. Elfáradt a kis lepke.
Margit a zsebébe nyúlt, elővett egy körömreszelőt – amit mindig magánál hordott, mert „hátha valakinek letörik a körme” – és finoman felszabdalta a gubó szélét. A pillangó kiszabadult.
De nem repült el. Nem csinált semmit. Csak ott hevert, a szárnyai gyűröttek maradtak. Margit várt. Várt még egy kicsit. De a pillangó nem mozdult.
Aznap este, amikor otthon elmesélte a történetet a férjének, az ő Lajosa kissé összerezzent. Aztán a férfi csak hümmögött, majd halkan ennyit mondott:
– Lehet, hogy a küzdelemre lett volna szüksége, Margitka. Azt mondják, a pillangónak azért kell megszenvednie a kijutással, hogy a szárnyai megerősödjenek. Hogy aztán repülni tudjon.
Az asszony elhallgatott.
- De hát én csak segíteni akartam… – lett könnyes a szeme.
- Tudom, kedvesem! – vonta erős karjaiba a férfi. – Csak talán… Talán nem mindig segíteni kell. Hanem támogatni. Hagyni, hogy más is megtalálja a maga erejét. Mert ha mindig mi csinálunk meg mindent más helyett – lehet, hogy sosem tanul meg repülni, akinek arra van szüksége….
Másnap reggel, amikor Margit a gyerekekhez indult, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, visszanézett a szobába. A bontatlan papírpelenka ott állt a sarokban. Ott is marad, gondolta, aztán kulcsra zárta az ajtót.
VÉGE
