Még egy óra volt hátra az ebédidőig – addig semmit sem fog megtudni. Annyira várja! Reméli, sikerült neki és megvan a diplomája. Közgazdaságtan! Olyan büszke rá! Nem csak ezen múlt ugyan, de mégis… valahol ez a jövőjük záloga. Kényelmetlen munkacipőjében sajog a lába, húz a dereka, ahogy a szalag fölé görnyed, szeme fáradtan ég az apró alkatrészek válogatásától. Legalább van munkája – minden fillérre szükségük lesz az új életükhöz. Tizenhárom éve ugyanaz a taposómalom, de most végre kiszabadulnak belőle. Megint az órára pillant – négy perc telt el, amióta legutóbb ránézett. Elkeserítően lassan vánszorog az idő. Megígérte, hogy az ebédlőben találkoznak, hogy ott fogja várni. Elmosolyodik a gondolatra. Istenem! Milyen gyönyörű! Sűrű haja, meleg barna szemei, mint az olvadt csokoládé, benne arany pettyek, és ahogy ránéz!
A vágy, a rajongás, a szerelem a tekintetében. Tegnap este, miután minden elcsendesedett már, összebújtak, s ahogy erre gondol, szinte érzi tenyere alatta a selymes bőrét, apró melle halmait, a csókja ízét az ajkain. Beleborzong. Öt éve, hogy egymás mellé sodorta őket az élet. A lány akkor még csak tizennyolc éves volt, ő meg már huszonhét. Nem volt első pillantásra szerelem. Sőt. Leginkább vitáztak mindenen, élénken, hevesen, hosszú szócsatákat vívtak, néha kiabáltak is egymással. Elmosolyodik. Micsoda temperamentumos, tűzről pattant boszorka! Az ő boszorkája! Annyira imádja Őt! Egyik heves vitájuk alkalmával, ő egészen közel lépett hozzá és mivel mögötte a fal volt, nem tudott hátrébb lépni, de csak dacosan felszegte a fejét. Felnézett rá, egyenesen a szemébe, aztán közelebb lépett és pofonra lendítette a karját, ő meg elkapta a kezét és megszorította a csuklóját. Maga sem tudja, hogy történt pontosan, valahogy magához vonta, lehajolt hozzá, aztán csókolózni kezdtek. Percekkel később az ágyban voltak – élete legjobb szexélményét élte át. Hát valahogy így indult. Megint elmosolyodik, sőt vigyorog. Aztán az órára néz. Istenem! Még harminc perc. Hihetetlen lassan megy az idő! Keze tovább válogatja az apró alkatrészeket, s közben a jövőn mereng. Mennyi, de mennyi mindent csinálhatnak majd együtt. Moziba fognak menni, sőt táncolni is! És elviszi étterembe. Már rég eldöntötte, hogy a születésnapjára ezzel lepi meg. Pár hónapja, egy késő este, amikor a karjaiba simult, ő meg a hátát simogatta, halkan beszélgettek. Akkor árulta el, hogy gyerekkorában az anyukájával néha elsétáltak egy-egy étterem előtt, ő meg belesett az ablakokon, sóvárogva nézte a szép ruhába öltözött, gyönyörű nőket és sajgott a szíve a vágyakozástól.
Úgy szeretett volna a helyükbe lenni. Egészen eddig, erre sosem volt alkalma. És ő most eldöntötte, hogy étterembe fogja vinni. Szép ruhát vehet fel, ott fognak ülni a gyönyörűen megterített asztalnál – gyertya is lesz rajta, meg damasztszalvéta. Igazi ételt esznek majd, amit pincér szolgál fel, koccintani fognak és a gyertyaláng táncol majd a borospoharukon. Ő maga sem járt még soha étteremben, úgyhogy mindkettőjüknek az első ilyen élménye lesz. Közös élmény! Még három hónap van a születésnapjáig. Csak minden menjen addig rendben! Hirtelen, élesen visít a gépek zajába az ebédidőt jelző csengő, nagyot dobban a szíve, siet az étkezőbe. Már ott van. Várja, ahogy ígérte, a leghátsó asztalnál. Alig tudja megállni, hogy oda ne rohanjon, de erőt vesz magán. Együtt sétál a többiekkel, igazodik a tempójukhoz, beáll a sorba, elveszi a szürke tálcát, aztán sorban az ételeket. Nem valami étvágygerjesztőek, nem is éhes, csak oda akar érni az asztalhoz, minél előbb és megtudni végre a hírt. Vele lenni! Az asztal felé indul. Valaki durván meglöki. Úgy tesz, mintha észre sem venné. Megy tovább, nyugodt tempót kényszerít szaladni vágyó lábaira. Ahogy odafelé tart, egyre nézi őt, de bárhogy igyekszik, semmit sem tud leolvasni az arcáról. Önuralmat erőltet magára, nem akar feltűnést kelteni. Végre odaér, kihúzza a széket, lábai hangosan megcsikordulnak a kőpadlón. Helyet foglal, a szemébe néz. Látja, ahogy a tekintetében ragyogó huncut villanás jelenik meg, aztán tovaterjed az arcán, mosolyra húzza érzéki, ajkait, úgy bólint. Legszívesebben felugrana, ölbe kapná, szorítaná, és körbe-körbe pörögne vele, s közben összecsókolná és hangosan kacagnának – ebben egészen biztos. De ez itt lehetetlen, úgyhogy csak visszamosolyog, és lopva megsimogatja a kezét.
- Te fogsz előbb hazaérni. Mivel fogsz várni? – kérdezi halkan
- Megfőzöm a kedvenc ételedet.
- Desszert is lesz? – vigyorog rá
- Mhm… körömcipőt veszek fel és piros csipkés fehérneműt…
Nézi ezt a gyönyörű fiatal nőt az asztal túloldalán, érzi, ahogy túlcsordulnak benne az érzelmek, ahogy egyszerre önti el az érzéki vágy, a szárnyaló szabadság ígérete és a mérhetetlen boldogság. Ő a társa, a barátja, a szeretője, az egész élete. Sosem állt hozzá közel senki, míg ő be nem lépett az életébe. Vele, tőle tanulta meg, milyen a meghittség, milyen az igaz szerelem. Azt szerette volna, ha örökké tart! Nézik egymást és csak a szemükkel beszélnek. Érti, érzi, tudja, hogy a másik ugyanígy érez.
- Te ma hazamész – suttogja.
- Igen. Jövök minden nap beszélőre, ígérem.
- Nekem még két hét…
- Két hét múlva végre beteljesíthetjük minden vágyunk.
- Vége az ebédidőnek! Munkára hölgyeim! – kiabálja túl a börtönőr a rabokat.
- Hirtelen széklábak nyikorognak, tálcák csörömpölnek, narancssárga kezeslábasba öltözött nők sietnek az ajtó felé.
- Várlak holnap – súgja oda neki és a többiek után iramodik.
