- Igyekezz már, Jonatán! – rántom magam után a fiamat.
Kissé féloldalra dőlve – mert a gyerek alacsonyan van –, szorosan markolom a tenyerét, hogy le ne maradjon, másik kezemben a telefonomat egyensúlyozom a fülem mellett. Aktatáskám húzza a vállamat, késésben vagyok, az ügyfelem pedig a vonal másik végén úgy mondja a magáét, hogy levegővételnyi szünetet sem tart közben.
- Én nem vagyok hajlandó beleegyezni ezekbe az őrült feltételekbe! Nekem jár a vagyon nagyobb része, pláne, hogy mindegyik gyerek velem marad! Mégis, hogy jöhetnék ki havi egymillió forintból?! Ott a magániskola, a különórák, a táborok, a sportfelszerelések, a gyerekek etetése, ruházása. Ugye nem gondolja komolyan az apjuk, hogy majd second handből fogom őket öltöztetni?! Mégis hova tette a józan eszét, hogy ezt az ajánlatot bírta ideküldeni nekem? Nem volt még elég, hogy megcsalt, megalázott, hazudozott egyfolytában, még ki is akar semmizni?! Egész egyszerűen fel nem foghatom! Mindenképpen találkoznunk kell délután, mert azonnal választ kell írnunk nekik! Rá fogok menni erre az egészre, és aztán…
- Fáj a lábam! – kiabál rám Jonatán, miközben megpróbálja kiszabadítani apró kezét, a tenyeremből. – Vegyél fel! – toppant egyet.
- Most nem tudlak! – sziszegem felé, elfordítva a szám a készüléktől.
- Figyel rám egyáltalán?! – sikoltja a telefonba Almási Karolina, a válófélben lévő budai asszony.
- Nem akarok óvodába menni! – sírja el magát a fiam. – Fáj a lábam! Vegyél fel! – rángatja a kezem.
- Persze hogy figyelek! Most muszáj a fiamat beültetnem az autóba, és kihangosítóra teszem a telefont. Visszahívhatom?
- Nem akarok óvodába menni! – ordít egyre hangosabban Jonatán.
Maradj már csendben kicsit! – ripakodom rá, amitől még hangosabban kezd el sírni.
A nagykabátban melegem van, izzadság csorog végig a gerincem mentén. Öt óra óta ébren vagyok, mert lemaradásom van a papírmunkával. Többek közt. Mindennel lemaradásom van. Karolina a telefonban méltatlankodik, a fiam sírva toporzékol. Nyolc harmincra a bíróságon kell lennem egy gyermekelhelyezési tárgyaláson. Elmúlt hét óra. A kurva életbe!
- Mindjárt visszahívom, Karolina, és mindent megbeszélünk – mondom a legkedvesebb, legmegnyugtatóbb hangomon, majd bontom a vonalat.
- Hagyd abba a hisztit! – kapom ölbe a rúgkapáló Jonatánt.
Néhány lépéssel az autó mellett termek, káromkodva keresem a kulcsát a zsebeimben, miközben próbálom tartani a visító fiamat. Ráripakodom, hogy hallgasson már el, közben megtalálom a kulcsot. Betuszkolom a gyereket az ülésbe, ahova alig tudom bekötni, úgy vergődik. Kurvára elegem van!
- MARADJ MÁR NYUGTON! – ordítom, mire végre nem moccan, és csendben lesz. – Tessék – nyújtom felé az iPadet. Játszhatsz az oviig a mérges madarakkal. Oké?
- Mesét akarok hallgatni! – szipogja.
- Most azt nem tudunk. Telefonálnom kell.
- MESÉT AKAROK! – sivalkodik.
- Jonatán! – nézek rá szigorúan. – Apának dolgoznia kell! Most játssz ezzel és maradj csendben, különben nagyon mérges leszek! Megértetted? – hajolok be az autóba egészen közel hozzá.
