Szipogva bólogat, aztán elveszi az iPadet. Rácsapom az ajtót, én meg bevágódom előre. A jég ráfagyott az ablakra, de nincs időm most nekiállni levakarni. Maximumra tekerem a fűtést, megnyomom az ablakmelegítő gombot és közben elindulok. A telefonom rácsatlakozik az autó rendszerére, és már hívom is Karolinát.
A huszonötperces autóút alatt sikerül teljesen megnyugtatnom, és bár este hétig tele a naptáram, megbeszélem vele, hogy fél nyolckor várom az irodámban, majd akkor mindent megoldunk. Mire bontom a vonalat, már négy nem fogadott hívásom van és tucatnyi üzenetem. Belépek a készülék menüjébe; egy ügyfél, egy kolléga, a főnököm és a feleségem keresett. Még négy perc van az érkezésig.
Visszahívom a főnökömet.
- A Kéninger ügyet átadom Boldizsárnak – kezdi köszönés nélkül –, mert neked kettőre szerveztem egy másik találkozót; a híres sztárséf és a modell felesége válnak, ezt pedig nem bízhatom másra, úgyhogy kettőkor az irodában találkozol Morai Zoltánnal. Az estédet tedd szabaddá, mert üzleti vacsorára megyünk. Nyolckor a Teklában! – Mielőtt bármit mondhatnék, leteszi a telefont.
- A picsába! – csapok a kormányra.
Vissza kell hívnom Karolinát és átszervezni a találkozónkat. Oké, lemondok a félórás ebédszünetről.
- Picsába! – hallom meg a hátam mögül Jonatán hangját.
- Ne mondd ezt! Ez csúnya! Nem szabad!
- Picsába, picsába, picsába! – kántálja.
- Játssz inkább! – mondom, miközben Karolinát hívom.
- Picsába! – kiabálja Jonatán.
- HALLGASS EL AZONNAL! – fordulok kissé hátra, és sikerül túlkiabálnom a telefoncsörgést.
A megszeppent Jonatán elhallgat és az iPad fölé hajol, közben Karolina felveszi a telefont. Kiborul, hogy a fél egyes találkozóhoz át kellene szerveznie a fodrászt, ami lehetetlen, aztán hosszas alkudozás után megállapodunk a másnap reggel fél hétben, mert egyszerűen az egész napom tele van. Basszus, holnap is kelhetek ötkor! Miközben leparkolok, leteszem a telefont, de azonnal csörögni is kezd. A feleségem az, de nincs időm felvenni. Kipattanok a kocsiból, kiveszem Jonatánt, aztán az épület felé szaladok vele. Sivalkodik, hogy nem akar óvodába menni, meg hogy fáj a hasa. A telefonom kitartóan csörög, a karomban rúgkapál a gyerek. Az okosórámra pillantok. A magánnyomozó az. Ezt fel kell vennem.
- Megvan? – kérdezem köszönés nélkül.
- Minden.
- Hozza be az irodába!
- Nyolcra ott vagyok – feleli.
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Az üzletember ügyfelem végre megkapja, amit szeretne.
Belépünk az épültbe, a telefonom újra csörög. Megint a feleségem az. Nincs most erre időm!
Sebtében levetkőztetem az izgő-mozgó Jonatánt, és miközben folyamatosan beszélek hozzá, félszemmel a telefonomat nézem.
- Fogadj szót az óvónéninek! Viselkedj rendesen és edd meg az ebédet! Ne kiabálj a csoportban és játsszál szépen a többi gyerekkel!
A fiam lesüti a szemét, és apró lábaival az alacsony padot rugdalja, amin ő ül, én meg előtte térdelek.
Minden kedden nekem kell óvodába hoznom, mert ilyenkor Viki úszni megy. De ez nem fog menni hosszú távon! Nekem erre nincs időm! Értem én, hogy máskor nem tud elmenni, meg hogy neki is nyolc előtt be kell érnie az iskolába, és hogy délután meg különórákat tart, de akkor is! Az én fizetésem nélkül nem tudjuk törleszteni a hitelt, nem tudunk minden évben kétszer nyaralni menni meg jó ruhákban járni, jó ételeket enni, két autót fenntartani, na és fizetni Jonatán külön óráit, meg persze fodrász, kozmetikus, műkörmös. Viki fizetése a havi bevásárlást sem fedezi! Be kell végre látnia, hogy én nem érek rá óvodába futkosni! Gyors puszit nyomok a fiam feje búbjára a csoport ajtajában, elengedem a fülem mellett, az ő nem akar itt maradni kezdetű szokásos monológját, intek a rendkívül csinos óvónőnek, Kittinek, aki rám kacsint, elmosolyodom, és már robogok is kifelé az épületből, miközben hívom a kollégámat. Mire a bíróságra érek, lebonyolítok hét telefont, és a piros lámpáknál állva megválaszolom az e-mailek egy részét. Kiszállok az autóból, pittyen a telefonom.
Látom, hogy Viki írt üzenetet. Gyorsan megnyitom. „Ugye nem felejtetted el, hogy ma megyünk este nyolcra a dokihoz? Puszi.”
A fenébe! Szisszenek fel. Hát persze, hogy kurvára elfelejtettem!
