- Ha lesz annyi időnk, el fogom mondani azt is. Ha nem, akkor majd magának kell kitalálnia.
- Mi van?! – kérdezem értetlenül. – Mondja már el, hogy mit akar? Pénzt?
Olyan hangosan nevet, hogy úgy érzem, beleremeg alattam a szék.
- Pénzt! Hát ez jó! – hahotázik tovább. – Akkor fogalma sincs, hogy ki vagyok, ugye?
- Ismerem magát? – döbbenek meg.
- Remélem – sóhajt. – De az biztos, hogy hallott már rólam.
Te jó ég! Ki lehet ez az ember, és vajon mit akar tőlem? Volt egy ügyfelem, aki hasonló helyzetbe került és… De nem. Az nem lehet… Vagy mégis?
- Mit akar tőlem? Miért rabolt el?
- Én nem raboltam el! – méltatlankodik. – Én csak a dolgomat végzem!
- Akkor ki bízta meg ezzel?
Nem felel. Most az komolyan nem lehet, ugye? Viki nem lenne képes erre!
Hogy elraboltasson, aztán… De hát… Nem tudom. Nem tudom, hogy mit gondoljak! Hiszen egészen eddig róla volt szó. És az utóbbi egy, másfél évben én tényleg… Jó, biztosan nem volt könnyű velem. De iszonyú nagy nyomás nehezedik rám! Kutatok az emlékezetemben, hogy milyen volt a feleségem az elmúlt időszakban. Csendes. Szomorú. Fáradt. Lemondó? Talán. Dühös? Azt ma reggelig nem tudtam… Még sosem beszélt velem így, mint reggel a telefonban. Oké. Talán dühös is. Visszahúzódó. Azt hiszem. Alig láttam mosolyogni! Mikor is beszélgettünk úgy igazán…? Kettesben. Egymás szemébe nézve, csak egymásra figyelve. Nem tudom felidézni. Az elmúlt időszakból nem igazán tudom Vikit felidézni. Jesszus! Lehet, hogy ennyire megutált és én észre sem vettem?
- Viki…? – kérdezem. – A feleségem bízta meg ezzel?
- Jellemző – sóhajt. – Nyilván valaki más a hibás, más okozta, hogy ebbe a helyzetbe került. Hát nem barátocskám. Nem Viki. A tettei hoztak ide hozzám.
- Hogy mi van? Beszéljen már világosan! Mit akar?
- Például érdekel, hogy tudja-e, mit jelent a fia neve?
- A fiam neve? – értetlenkedem. Ez mégis hogy jön ide?
Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Szereti a fiát?
- Micsoda kérdés ez? Érte, értük teszek mindent! Miattuk dolgozom ennyit! Hogyne szeretném a fiamat?!
- Cccc – cöccög újra. – Mit gondol, mit érzett ma reggel a fia, amikor hiába próbálta felhívni magára a figyelmét, csak sürgetést kapott? Amikor ahelyett, hogy törődött volna vele, csak a saját dolgával volt elfoglalva, és egyetlen percet sem szánt rá! Kiabált vele, inzultálta. Káromkodott, csapkodott, a kezébe nyomott egy eszközt, hogy azt nézze, hallgassa, nehogy önnek egyetlen másodpercet is foglalkoznia kelljen vele! Tudja, hogy számára a szülei jelentik az egész életet? Hogy mit élhet át, hogy félnie kell attól az embertől, hogy az a valaki, aki a mindenség számára, semmibe veszi őt?
- Micsoda…? – nyögöm zavartan. – Én… én… nem gondoltam erre, csak siettem, dolgozom és…
- Dolgozik. Mindig csak dolgozik… – vág közbe, és a neheztelés a hangjában megüli a levegőt. – Szóval, tudja, mit jelent a fia neve?
- Nem – ismerem be lehajtva a fejemet.
- Isten ajándéka. És ön, kedves Áron képtelen megbecsülni ezt az ajándékot. Ahogy a többit is, amit Istentől kapott.
- Hogy… hogyan? – értetlenkedem.
- Mikor élvezte utoljára a természet csodáit? A napfelkeltét, a madarak dalát, a friss szellő simogatását, a harmatos fű illatát, az esőcseppek kopogását? Mikor adott hálát az életéért, a családjáért?
- Hagyja már abba! – veszítem el a türelmemet. – Mondja meg, hogy mit akar és engedjen el! – uralkodik el rajtam a tehetetlen düh.
- Én valójában semmit sem akarok magától.
- Nem értem… Akkor miért tart fogva? Engedjen el! Megteszek bármit! – az utolsó szavakat már kiabálom.
