- Rendben – feleli kis hallgatás után. – Akkor nincs más teendője, mint rendbe tenni az életét. Minőségi, szeretetteli életet élni, a szeretet útját járva.
- Tessék? – meresztem a szemeimet, bár csak még jobban elvakít az arcomba csapó fény.
- Hazamehet, de az a feltétele, hogy rendbe teszi, amit elrontott, megjavítja a dolgokat, ad magának és másoknak, és mostantól a szeretet útját járja.
- Hogy érti ezt? – értetlenkedem. – Menjek haza, és valljam be Vikinek, hogy egy barom voltam, hazudtam és megcsaltam, és…
- Atyavilág! – vág közbe türelmetlenül. – Dehogy! Bevallaná, amitől szépen megszabadulna a lelkiismeretfurdalástól, és ráhárítana minden felelősséget. És még fájdalmat is okozna. Nem, nem! Ez nem a szeretet útja.
- Akkor mégis mit tegyek? – kérdezem kétségbeesetten.
- Légy figyelmes, türelmes, kedves! – vált tegezésre. – Adj időt magadnak és a szeretteidnek! Húzd meg a határaidat! Tanulj önismeretet és a szíved szava szerint cselekedj! Törődj a lelkeddel is! Légy hálás minden nap! Vedd észre az élet csodáit! Tudd és fogadd el, hogy mindig csak a jelen pillanat létezik, hogy minden illúzió, és hogy a legtöbb, amit adhatsz másoknak, az az időd, a figyelmed a szereteted. Tanuld meg, hogy akkor tudsz másoknak adni és másokat szeretni, ha előbb megtanulod önmagadat szeretni. Térj le a régi minták útjáról, hogy a szív útját járhasd. Tudd, hogy az elért eredményeid nem te vagy! Légy őszinte, elsőként önmagaddal. Találd meg minden napnak az örömét! Kezdj el élni, igazán élni, örülni és boldog lenni! Vagy…
- Vagy? – sürgetem.
- Járd a régi utadat, de engedd el a szeretteidet, hogy nekik lehetőségük legyen boldognak lenni.
- Rendben – felelem, miközben azt gondolom, hogy ez az ember őrült!
Biztos vagyok benne, hogy kamuzik. Hogy akar valamit valójában. Talán egy gyilkos, aki örömét leli ebben az egészben. Igen, valószínű ez az igazság, hogy ennek az embernek beteg az elméje, és meg fog ölni.
- Akkor ezt meg is beszéltük – feleli kedélyesen. – Nem maradt más hátra, mint hogy ezt szerződésbe foglaljuk. Eloldozom a kezedet, hogy tudj írni.
Hallom, ahogy székláb csikordul, és tudom, hogy felállt a helyéről. Bár csak néhány másodpercem maradt, gyors tervet kovácsolok, hogy fogom megtámadni és kiszabadulni innen. Alig várom, hogy közelebb érjen, és lássam végre, hogy néz ki.
A fény mintha követné, és alig látok valamit belőle! Ősz, hullámos haj, szakáll. De nem tudom kivenni a vonásait. A francba! Mindegy is. Hadd szabaduljak meg innen! Érzem, ahogy kioldozza az egyik szíjat. Azonnal akcióba lendülök és arrafelé kapok, ahol a torkát sejtem. Ebben a pillanatban éles sípolás tölti be a helyiséget. Majd belesüketülök. Aztán a férfi hatalmasat taszít rajtam.
A mellkasomat találja el, és a fájdalomtól elsötétül előttem a világ.
