- Hall engem? Áron! – kúszik egy távoli, elmosódott hang az elmémbe. – Hall engem?
Szeretnék szólni, hogy igen, hallom, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Kinyitom a szemem. A fény olyan éles, hogy a retinámba mar. Felszisszenek. Vagyis csak azt hiszem. Nem vagyok biztos benne. Úristen! Még mindig ennek az őrültnek a fogságában vagyok, jövök rá.
- Áron! – hallom megint a távoli hangot. – Hall engem? Infarktusa volt. Kórházban van.
Hogy hol vagyok? Miféle kórházban? Infarktus? Teljesen összezavarodom.
- Újra kellett élesztenünk. Elég sokára tudtuk visszahozni… – hallom az elmosódott távoli hangot.
Kinyitom a szemem. Egy arc hajol fölém.
- Doktor Szemerényi vagyok – mondja. – Infarktusa volt. Újra kellett élesztenünk. Nagyon sokáig volt eszméletlen. A bíróság előtt esett össze, mentő hozta be. Most már rendben lesz – paskolja meg a kezemet. – Hálát adhat Szent Péternek, hogy nem a mennyországba vezető kaput nyitotta ki magának – küld felém egy félmosolyt.
Szent Péter… Körvonalazódik valami az elmében. Akkor… Akkor nem is elraboltak, hanem…
Hirtelen elsírom magam.
- Hol van a feleségem? – formázom a szavakat, mert mindennél jobban szeretném magam mellett tudni Vikit.
- Mindjárt szólok neki – paskolja meg a kezemet a doki.
Amíg hanyatt fekve várakozom, megfogadom, hogy minden módon ki fogom fejezni a feleségem számára, hogy mennyire fontos nekem. És Jonatánnak is.
- A szív útját fogom járni – suttogom. – Hallod, Szent Péter? A szív útját fogom járni.
Nyílik az ajtó, oldalra pillantok, és ott áll Viki.
Könnyek folynak az arcomon, és hálát adok az életemért. Kaptam egy második esélyt…
VÉGE