Belekortyol a forró italba.
- Tizenhat éve házasodtunk össze. Ő volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Meg is lepett, hogy engem választott. Tudja, jó darabig azt hittem, hogy majd egyszer csak el fog hagyni. De aztán… Nagy szerelem volt. Nagyon nagy – sóhajt a férfi. – Sokat utaztunk, étterembe jártunk. Dagadt a mellem a büszkeségtől, amikor megcsodálták. Érti ugye, hogy…
- Persze, értem – feleli gyengéden a virágos hölgy.
- Aztán berobbant a karrierem. Minden időmet a munkának szenteltem. Hihetetlen sikereket értem el. Tényleg! És Vera egyre többször elégedetlenkedett. Hogy sose vagyok otthon, hogy késő este, éjszaka és hétvégén is dolgozom. Meg nyaralásokkor. Meg ünnepnapokon. És egyre többet rágta a fülemet. Hogy legalább hétvégén ne dolgozzak. Hogy legalább vacsorázzunk együtt. Hogy menjünk el valahova kettesben. Hogy töltsünk együtt minőségi időt. Ezt a kifejezést használta. Minőségi időt. Én persze egyre feszültebb és dühösebb lettem. Majd megszakadtam a munkába. Éjt nappallá téve dolgoztam és akkor még otthon sem volt egy kis nyugalmam, mert Vera folyton piszkált. Vitatkoztunk. Sokszor. Veszekedtem vele. Kiabáltam is. Igazságtalan dolgokat vágtam a fejéhez. Aztán azt gondoltam, nem akarom elveszíteni, erőt vettem magamon. Elvittem egy hosszú hétvégére. Csak a cégemben épp válsághelyzet alakult ki… Muszáj volt megoldanom. Hiszen… Hát érti… – néz fel egy pillanatra a csészéjéből a férfi, de érződik, hogy nem vár választ és már folytatja is. – Persze megorrolt rám és dühös volt. Utáltam, hogy csalódott. Azt akartam, hogy mosolyogjon. Neki van a legszebb mosolya… – mélázik el kicsit. – De persze nem mosolygott. A harmadik ilyen alkalommal pöröltem vele, hogy utálom a savanyú ábrázatát nézegetni. Meg azt is mondtam, hogy ne hisztizzen, hiszen miatta dolgozom ennyit. Hogy nekem köszönhető, hogy megvan mindenünk. Ahogy az is, hogy elhozom ilyen helyekre. Csúnya dolgokat mondtam neki. De ő csak tűrte. Azt hiszem… Vagy legalábbis azt hittem…. De talán így is volt… Angyali türelme van. Vagyis volt. Jó darabig. Tényleg. És én nem becsültem meg. De hát… Küzdöttem. Ott volt a munka, a rengeteg megoldandó probléma. Alkalmazottak, akik tőlem függtek. Az életszínvonalunk… Nagy dolgokat teremtettem. Ő meg csak elégedetlenkedett… A negyedik ilyen víkend után, amin valóban sokat dolgoztam és néhány elfejtett alkalom után, amit tudom, hogy várt… hogy felköszöntöm, de… Elfelejtettem. Annyi tennivalóm volt… Fáradt voltam, stresszes. Még néhány olyan órát sem töltöttem vele, amikor ne jött volna közbe egy-egy üzleti telefon, e-mail, vagy épp egy olyan munkahelyi probléma, ami lekötötte minden gondolatomat…
- Szóval azután már nem szólt. Már nem kérte, hogy töltsek vele több időt. Nem kérte, hogy menjünk el valahova. De szomorú volt. Láttam rajta. Szomorú és csalódott. Már nem csillogott úgy a szeme, mint régen, már nem mosolygott rám úgy, mint régen. Nem akartam így látni! Nyugalmat szerettem volna. Mosolygós, csillogó szemű Verát… Olyan lett, mint egy bezárt kagyló. Aztán influenzás lett. Pont egy új terméket vezettünk be, napi tizennyolc órát dolgoztam. Csináltam neki teát, aztán bevallom… Szégyellem – hajtja le a fejét a férfi -, örültem, hogy csak fekszik és csendben van. Nem rágja a fülem és dolgozhatok nyugodtan. Jó… azt is elmondom, hogy örömmel töltött el, ahogy a kolléganőm és egy ügyfél hölgy rám mosolygott és flörtölt velem. Mert éreztem, hogy fontos vagyok, hogy mennyit érek. Verától nem éreztem. Ő csak csalódott volt.
A férfi elhallgat és belekortyol a teába. Aztán leteszi maga mellé.
- Mindent elcsesztem! Nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem és csodálom. Hogy a leggyönyörűbb nő, hogy mindennél fontosabb nekem. Nem töltöttem vele időt, pedig csak ennyi volt a vágya. Azt mondta, hogy ami igazán fontos nekünk, arra időt szánunk. Nekem tényleg ő volt a legfontosabb! És mégsem szántam rá időt. Nem figyeltem oda, amikor beszélt hozzám. Tele volt a fejem munkahelyi dolgokkal. Nem értékeltem az aggodalmát. Az ölelését. A türelmét. Sokszor megbántottam, csúnyán és dühösen reagáltam. Stresszes voltam… Olyan mint… egy mókuskerék. Belekeveredtem és… Nem tudtam kiszállni. Annyi de annyi mindent nem mondtam el neki… És nem adtam neki az időmet és a figyelmemet. Most pedig elment – roskad magába a férfi.
- Sajnálom. Annyira sajnálom! – szólal meg a virágos hölgy. – Köszönöm, hogy megosztotta velem. Tudja… Azt hiszem, ha ezt elmondja neki is… Szerintem van remény.
- Nincs – feleli a férfi lemondón.
- No, majd meglátjuk. Igya meg a teát, én pedig készítek egy gyönyörű csokrot.
Húsz perccel később a férfi egy hosszúkás bézs, fehér és halványzöld csokorral a kezében kilép az üzletből. A fő útra visszaérve leint egy taxit.
Bemondja a címet, a csokrot gyengéden az ölébe fekteti aztán hátradől. Autók, épületek és emberek mellett suhannak el. De ő mit sem lát a külvilágból. Milyen különös, gondolja, hogy egy idegennek így ki tudja önteni az ember a szívét. Arra jut, hogy még, ha már teljesen értelmetlen is, mégis elmondja mindezt a feleségének is.
A taxi lehúzódik a járdaszegély mellé, fizet, aztán kiszáll. Körülnéz a járdán. Megannyi ember és mind siet. Legszívesebben elkiáltaná magát, hogy ne rohanjak már annyira! Álljanak meg egy pillanatra. Fogják meg a szeretteik kezét, mondják el nekik, hogy mennyire fontosak, hogy… Áh! Milyen idióta! Hiszen ő sem hallgatott senkire és semmire. Mire ez a nagy okoskodás? Ő épp olyan, mint ők… Benyit a kapun, ami egy zöld részre vezet. Az örökzöld bokrokon fagyott vízcseppek, a fák ágai kopaszon lengedeznek a hideg szélben. A macskaköves járda csúszik a hódarától. Óvatosan lépked, míg nem odaér.
Lopva körülnéz. Sehol senki. Legalább négyszemközt tud beszélni Verával. Leszedi a virágcsokorról a barna papírt, amibe a hideg ellen tekerte be a virágos hölgy. Nem lát szemetest, így zsebre gyűri a papírt. Mély levegőt vesz, aztán lehajol. A kővázába teszi a csokrot. Leül a sír szélére, és máris oda az elhatározás, hogy szavakba önti, ami a szívét nyomja. Sós könnyek folynak végig az arcán.
Ki gondolta volna, hogy az influenza a szívroham előjele? Hogy reggel ott feküdt Vera, hidegen, kék ajkakkal, és semmire sem felelt. Hogy hiába szólongatta, rázta, néma maradt. Hogy az a szív, ami őt úgy szerette, már sosem dobban meg többé.
Már tudja. Pontosan tudja, hogy semmit sem tehet jóvá.
- Bocsáss meg! – suttogja a néma földnek sírva.
VÉGE
