Reggelre ez az elhatározásom mind jobban szertefoszlani látszik, ahogy a ruháimat elkezdem belegyömöszölni a bőröndömbe. Az idő vészesen gyorsan halad, mire mindent összepakolok és magamat is valamennyire rendbe szedem, anyu már a küszöbömön áll és ideges mosollyal az arcán kérdezi:
– Indulhatunk?
Látom rajta, attól fél, hogy kitör a harmadik világháború. Vagy, hogy atomrobbanás következik. Vagy maga az apokalipszis. De én csendben tűröm, hogy a vesztőhelyre kísérjen, úgysincs esélyem megváltoztatni a sorsomat.
Kihúzom az egyik bőröndöm fogantyúját, a másikért bejön anyu, és húzza ő. Nem szólunk egymáshoz semmit amíg végighaladunk a folyosón, majd a liftben sem. Némán pakoljuk be a holmimat a kocsi csomagtartójába, és csak, amikor már beültünk és az övünket is becsatoltuk, néz rám anyu:
– Jól vagy, kincsem? – hangjából őszinte aggodalom hallatszik.
– Nem – felelem kurtán. Aggódjon is. Ő hozott ilyen helyzetbe.
– Csak ez az egy nyár – suttogja, és közben átnyúl a sebváltó fölött és megfogja a kezemet. Megszorítja. – Kérlek, értsd meg, hogy ezt most muszáj így!
Bólintok.
– Meg van értve – felelem röviden, én is megszorítom a kezét, majd kibámulok az ablakon, ezzel is jelezve, hogy befejezettnek tekintem a beszélgetést.
– Köszönöm! – súgja, majd elengedi a kezem, és indít.
Minden porcikám sikítva szeretne ellenkezni, visszafordulni, ordítani, hogy ne menjünk, de már beletörődtem, hogy ennek most így kell lennie. Ezen a nyáron a tenger fölött repkedő sirályok és a téren gördeszkázó fiúk helyett a tehénszar fölött köröző legyeket fogom nézni naphosszat. El sem hiszem, hogy ez velem történik…
Pontosabban, csak addig nem hiszem el, amíg ki nem szállunk a kocsiból a nagyi háza előtt és meg nem csapja az orromat a semmivel össze nem téveszthető istállószag. Ez már a megmásíthatatlan valóság szaga.
Hát itt vagyok. Életem elkövetkező hetvenöt napjának a helyszínén, Eszteregnyén, egy eldugott kis zalai faluban, annak is a legtávolabbi zugában, ahol már körülbelül a madár sem jár – már a nagyi tyúkjain meg a kacsáin kívül… Kivesszük a csomagtartóból a bőröndjeimet, és amikor a rozoga fakerítéshez érünk, a nagyi éppen kilép a házból. Hirtelen minden kínom és elkeseredettségem ellenére is egy kis melegség kúszik a szívembe, amikor meglátom őt. Az ősz haját, ami már csak alig pár szál, de még mindig apró kis fonatot készít belőle magának, a ráncos arcát, amin nyomot hagytak az elmúlt évek fájdalmai, a meghajlott hátát, amiről kiskoromban mindig azt gondoltam, azért ilyen, mert túl sokat simogatta a lába körül dörgölőzködő cicákat… megmelegíti a szívemet a sötétkék felsője és a fekete-kék mintás, térd alá érő szoknyája is, amitől soha nem hajlandó megválni, annyira megszokta, hogy mindig ezt viseli. Kész csoda, hogy most fejkendő nincs rajta.
– Annácska! Annuskám! Hát meggyütté’! – örül olyan hangosan, hogy a környék kutyái is hangos csaholásba kezdenek.
Egész szorgosan siet a kerítés felé, én pedig kinyitom a kiskaput és elé megyek. Megölelem, beszívom az ismerős mama-illatot, és minden dühöm ellenére most, ebben a pillanatban egy egészen kicsit boldog is vagyok. Emlékszem, Réka hogy sírt, amikor karácsony előtt meghalt a nagymamája… én most boldog vagyok, hogy a nagyi még él – még ha én az elkövetkező napok valamelyikén bele is fogok halni az internetmegvonásba…
