– Bocsánat, nem figyeltem – szabadkozott a lány, és a közelben álló lámpa fényénél megismerte Gábort. – Ó, hát te vagy az?
– Szia. Ne haragudj, hogy majdnem neked mentem. Éppen a misére sietek.
– Én is. Nem akartam jönni, de anyu otthon hagyta a retiküljét, és utána kellett hoznom.
– Akkor menjünk, mert már késésben vagyunk.
Sokan voltak a templomban. Kati és Márton, mivel a telefon miatt szintén sietségben voltak, már csak hátul, az utolsó padban találtak helyet. Evelin odaállt mögéjük, és finoman megérintette az anyja vállát, mire az ijedten fordult hátra.
– Ezt otthon felejtetted – súgta a lány, majd Kati hálás mosollyal vette át tőle a táskát.
Evelin a mise idejére elfeledkezett minden sérelemről és rossz érzésről, ami korábban a lelkében tombolt. A templom kapuját átlépve mintha megnyugodott volna.
De nemcsak most érezte ezt. Annak idején, amikor gyermekként misére járt, szintén átjárta ez a nyugalom, de erre csak jóval később, szinte felnőttként jött rá. Akkor nem szerette ezeket a szertartásokat, kötelező programként tekintett rájuk, és talán ennek eredményeképpen nem is járt felnőttkorában templomba. De a karácsonyi misét sosem hanyagolta el. Ez az egy megmaradt a szokásai közt.
Amikor vége lett, és kiléptek a vaskapun, már béke járta át a lelkét. Gábor ott lépdelt nem sokkal előtte, és amikor Evelin észrevette, utánasietett.
– Van egy perced? – szólította meg, mire a férfi megállt.
– Persze.
Evelin lesütötte a szemét.
– Csak bocsánatot szeretnék kérni. Tegnap nem beszéltem veled túl szépen.
– Igazad volt. Nem kellett volna elolvasnom, amit másnak írtál.
– Nem tudhattad, mi az. Én is elolvastam volna.
– Az ember már csak ilyen.
– Igen. Nos… akkor boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt!
A lány elindult hazafelé, de néhány lépés után hallotta, hogy Gábor a nevén szólítja. Megfordult. A férfi még ugyanott állt, ahol az előbb.
– Lenne kedved találkozni és beszélgetni valamikor? Csak, mint barátok.
