– Megjöttem, mama! – préselek ki egy remélhetőleg őszintének tűnő mosolyt. – Itt vagyok.
Anyuval is megölelik egymást, aztán elindulunk befelé a házhoz. Úgy a harmadik lépésre sikerül belelépnem egy világrekord méretű kutyatrágyába, de akkorába, hogy a hófehér Nike cipőmnek nem csak a talpa, de az egész oldala is totál barna – és iszonyat módon büdös – lesz.
– Lesz időd megpucolni – mosolyog anyu kedvesen, amikor látja az arcomon a feltörni készülő hisztéria első jeleit. – Nyugi. Itt nem látja senki a cipődet…
Már éppen felcsattannék, hogy hát éppen ez a legnagyobb bajom, hogy rajtam kívül normális, fiatal, élő lélek nincs ezen a helyen, amikor a házból egy első ránézésre hadseregnyi, mindenféle színű kismacska bukdácsol ki, és egyenesen hozzánk siet. A szívem helyén azonnal valami cseppfolyós massza kezd lüktetni, annyira hihetetlenül cukin néz ki a raklapnyi felém botorkáló, apró szőrcsomó.
– Pár hete születtek a cicák – mosolyog mama. – Nyócan vannak. Mind megmaradt.
– Nagyon édesek – mondom fülig érő szájjal, miközben a macskahadsereg már bevenni készül a kutyaszartól bűzlő tornacipő váramat. Nincs annyi kezem, hogy mindegyiküket egyszerre simogassam, de igyekszem szépen sorban az összes vertyogó szőrpamacsnak egy kis szeretetet adni. Olyan jó érzés, amikor ilyen pillanatokban újra eszembe jut, mennyire szeretem az állatokat. A panelban nem lehet állatunk. És a néhány szobakutyán kívül, amiket az utcákon sétáltatnak, alig látok négylábúakat. Ha valamiért jó a mamánál lenni, hát ez biztosan az. Ez a sok pihe-puha, ugató, nyávogó szeretetcsomag.
– Beviszem a szobába a cuccaidat, amíg játszol a macskákkal, jó? – kérdezi anyu, és ahogy felpillantok rá, látom az arcán, hogy megnyugodott kicsit. Ennél gondolom sokkal keményebb menetre számított. Túl könnyen megadtam magam, én is érzem. Lehet, hogy lesz ennek még böjtje. Lehet, hogy egyszer csak kitör belőlem a hisztéria, és a falba fogom verni a fejemet – ami már csak azért sem lenne jó ötlet, mert az eresz alatt fészkelő fecskék tutira rácsinálnának közben a hajamra.
Mindegy is. Ez még a jövő titka. Egyelőre hagyom, hogy macskaország beszippantson.
Hosszú percekkel később jelenik meg az udvaron újra anyu és a nagyi. A pillanat törtrésze alatt tudatosul bennem, nem csak az, hogy mostantól kezdve két és fél hónapon keresztül, szünet nélkül, éjjel-nappal tényleg itt kell majd laknom, hanem az is, hogy két és fél hónapon át, szünet nélkül, se éjjel, se nappal nem fogom látni anyát. Tizenöt vagyok. De most úgy kezdek sírni, mint egy hároméves. Kezembe temetem az arcomat, anya leguggol mellém, helyet csinál magának a macskababák között, és magához ölel.
– Minden rendben lesz! Csak ez az egy nyár, ígérem!
Bólintok, és én is magamhoz ölelem. Sokáig így maradunk. Amikor nagy nehezen kibontakozunk egymás karjaiból és felállunk, azt látom, hogy mama is törölgeti a könnyeit. Őt is megölelem.
Ezután már rövidre fogjuk a búcsút, egyik kezemmel mama kezét fogva, a másikban egy teknőctarka macskával kikísérjük anyut a kocsihoz, és néhány másodperc múlva már csak a Ford távolodó rendszámát bámulom.
Hát üdv, falusi élet.
Megjöttem.
