A napok vánszorognak. A hisztiroham még mindig elkerült, inkább valami furcsa csendesség van rajtam, olyan úgyismindenmindegy érzés, amit próbálok a lehető legügyesebben leplezni, mert nagyit nem szeretném megbántani.
Nem tudom, mire számított, de szerintem nem azt kapta, amit várt. Lusta vagyok, nem segítek neki, pedig mindig kedvesen megkér rá, hogy menjek ki vele az állatokhoz, vagy éppen gyomlálni a kertbe, de rövidre zárom a beszélgetést annyival, hogy nem értek ezekhez a dolgokhoz. Elszórakoztatom magam a cicákkal meg Buksival, a kis foxi keverékkel, meg a minimális mobilnetemmel, mert ugyebár wifi az itt nincs. Tévé van, de azon meg kegyetlen béna adások mennek. Hiányzik az insta, a TikTok, a facebook…
Kiülök a nagy diófa alatti padra, ölembe veszek néhány nyivákoló szőrgombolyagot, és várom nagyit, hogy végezzen a kertben. Azt ígérte, ma dödöllét készít nekem, és én azt nagyon-nagyon szeretem. Az agyam egy félreeső szegletében egy kis hangocska azt súgja, ha segítenék neki a kerti munkákban – amikről kábé fogalmam sincs, hogy mik azok –, akkor előbb végezne és akkor előbb kerülne dödölle is az asztalra, meg a gyomromba, de valamiért mégsem visz rá a lélek, hogy mozduljak. Inkább a telefonomért nyúlok, lövök egy szelfit a kedvenc kismacskámmal, és gyakorlott mozdulatokkal továbbítom a képet Rékának… azaz, csak továbbítanám, ha lenne netem! Nincs netem! NINCS NETEM! Az nem lehet, hogy hat nap leforgása alatt a seggére vertem az összes mobilnetemnek!
Pánikrohamot fogok kapni. Bár azt nem tudom, milyen az valójában, de biztos valami ilyesmi lehet, mint amit most érzek.
Ez a világ vége.
Tárcsázom anyut, kicseng, de hiába várok, nem veszi fel. Újra hívom, várok. Búgás, szünet. Búgás, szünet. Búgás, szünet…
Világ vége.
Felpattanok a padról, és a kert felé indulok. Talán a nagyi tud segíteni. Talán ketten együtt feltölthetjük valahogy a mobilnetemet. Elhaladok az istállók mellett, ahonnét most a harmincöt fokban még extrábban árad a trágya- és tehénszag, mint máskor. Kicsivel hátrébb a tyúkok boldogan kapirgálnak, a kakas méltóságteljesen sétálgat közöttük, a drótkerítést tartó oszlopról pedig Gizi, a macskamama lesi őket sóvárogva.
A kert a tyúkudvar után kezdődik, és hatalmas. Hosszan elnyúlik az erdők felé, kábé fel sem tudom fogni, a nagyi hogy bírja ilyen szép rendben tartani ez az óriási területet. A föld, a fű és a növények illata kissé megnyugtatja az internetért háborgó lelkem, így mire végigbotorkálok az ágyások között és elérek a mamához, már sikerül is lehiggadnom valamennyire. Ő kétrét görnyedve gyomlálja éppen a paprikák közét, észre se veszi, hogy itt állok mellette. Kormos, a kandúr a lába mellett pihen a homokban, elnyújtózva, élvezi, ahogy simogatják a napsugarak. Éppen szóra nyitnám a számat, de a közelből egy vidám hang megelőz.
– Sziaaa! Hát mégis kijöttél segíteni a nagyidnak?! Nagyon helyes!
