A hang irányába fordulok, és legnagyobb döbbenetemre a szomszéd telekről egy hozzám hasonló korú lány integet felém. Nem rémlik, hogy valaha is láttam volna őt korábban. Körülnézek, mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezek a szavak nekem szóltak. Nem nagyon marad időm rágódni a dolgon, a lány ugyanis átugrik néhány ágyáson, megkerül pár bokrot, és mire feleszmélek, már előttem áll, fülig érő szájjal, állig érő, barna haja úgy fest, mintha nem mostanában látott volna fésűt. Felém nyújtott keze tiszta föld, egy ócska pólót és a rövidnadrágot visel, de a szeme, amely az enyémet fürkészi, ragyog. Nem is láttam még barna szemet ragyogni, de az övé éppen ezt teszi. Néhány másodpercnyi döbbenet után elfogadom a felém nyújtott kezet, mire a lány arcán még szélesebbé válik a vigyor.
– Évi vagyok – rázza meg erősen a kezemet.
– Anna – nyögöm még mindig döbbenten.
– Évike! – hallom meg a nagyi hangját a hátunk mögül. – Hát meggyütetek? Millen vót a tábor?
A lány elengedi a kezemet, és újabb döbbenetemre megöleli a mamámat.
– Csókolom, Marika néni! Fantasztikus volt! Egész héten mi gondoztuk a lovakat, és rengeteget lovagoltunk! Volt, hogy még éjjel is!
– Jó’van, lányom! Örülök, hogy jól éreztétek magatokat! Megismerkedtetek az Annuskámmal?
– Most ismerkedünk – vigyorog rám Évi, én meg csak állok, és még mindig nem értem, mi történik itt. Ki ez a lány?
Fel nem tett kérdésemre azonnal megkapom a választ, mert a csillogószemű beszélni kezd.
– Idén tavasszal költöztünk ide a szomszéd birtokra. Meguntuk a várost. Imádjuk az állatokat, a természetet, a finom gyümölcsöket… a családunk közösen döntött így, hogy otthagyjuk a betonrengeteget. Már három hónapja itt lakunk, és egyszerűen imádom!
– Értem – bólintok. – Szóval, akkor itt lesztek egész nyáron? – teszem fel azt a kérdést, ami per pillanat a legjobban érdekel. Merthogy, ha már netem nincs, akkor lehet, hogy lesz helyette egy Évim?? Jóleső izgalmat érzek a zsigereimben.
