– Igen, egész nyáron, egész ősszel, egész télen, és egészen addig, amíg világ a világ! – nevet fel hangosan. – Én már nem akarok innét elköltözni soha.
– Soha? Ez komoly? – kerekítem el a szememet. – De hogy bírod??
– Hogyhogy hogy bírom? Ez a hely egy csoda! Mi tényleg nagyon szeretjük! – mondja olyan lelkesen, hogy én is majdnem elhiszem neki. Aztán a birtokuk felé fordul, tölcsért formál a tenyeréből, és kiabálni kezd.
– Ugye, jól mondom, hogy ez a hely egy csoda?! És hogy szeretjük?!
A legnagyobb döbbenetemre egy fiú hangján érkezik a válasz, valahonnan a semmiből.
– Jól mondod, hugiii!
A következő pillanatban az egyik gyümölcsfa ágai közül egy magas, barna hajú fiú huppan a földre. Hát kinek is kellenek azok a téren gördeszkázó fiúk, amikor itt a fa lombjai közül bukkan elő egy majomember??? Csípjen meg valaki. De most. Mert a fiú villámgyorsan közeledik, és minél közelebb ér, annál hevesebben dobog a szívem, és annál inkább úgy érzem, álmodom. És ez már nem a rémálom kategória. Ez már valami egészen más.
– Milán – nyújtja felém a kezét a majomfiú, és én szinte már meg sem lepődöm, amiért egy újabb csillogó szempárba kell belebámulnom. Egy csillagszemű majomfiú és a húga. Ilyen nincs is.
– Anna – nyögöm ki újra a nevem, és még mindig nem sikerül kicsikarni magamból egy mosolyt, pedig belül, az arcom belsejében már érzem, hogy elindult valami mosoly-mozdulat féle, csak még nem sikerült a felszínre törnie. Úgy tűnik, Milánt ez a legkevésbé sem zavarja, ő ugyanúgy vigyorog, mint a húga, és ugyanúgy lép az én mamámhoz, mint az előbb Évi. Megöleli. Még egy puszit is nyom a ráncos arcára. Az én szívem helyén pedig most egy még sokkal cseppfolyósabb massza kezd dobogni, mint amikor a kiscica-hadsereget láttam meg az első napon.
– Szervusz, fiam! Hallom, jó vót a tábor! – mondja mama, amikor kibontakoznak az ölelésből.
– Tökéletes! – vágja rá Milán. – Életemben ennyi trágyát nem szórtam, mint ebben az egy hétben!
– Kezet foghatunk! – nevet fel Évi, és én irigykedem, ahogy összepillantanak. Irigylem a testvérséget. Nekem nincs tesóm. Anyunál komplikációk léptek fel a születésem után, és ki kellett venni a méhét. Úgyhogy már nem is lesz.
Évi néhány másodpercen belül másodszor tesz tanúbizonyságot arról, hogy gondolatolvasó, vagy boszorkány, vagy tudomisén, micsoda, ugyanis rám vigyorog és a világ legtermészetesebb módján közli, hogy:
– Tudom, hogy neked nincs tesód. De majd én leszek neked az, ha szeretnéd. Erre az egy nyárra biztosan! – kacsint rám.
– Ó, köszönöm!
Ennyit sikerül kinyögnöm válasz gyanánt. Elvörösödöm, ami nem esik nehezemre, hiszen szőke vagyok kék szemekkel, fehér bőrrel – ennek a kombinációnak pedig köztudottan az az egyik legnagyobb átka, hogy az emberlánya bizonyos időközönként elvörösödik.
– Akkor mi most visszamegyünk dolgozni. Gondolom, Te is segítesz a nagyidnak – mosolyog rám Évi. Én meg, ha lehet, még mélyebb vörösben kezdek pompázni, már ami az arcom színét illeti.
Bólintok. Most valamiért szégyelném kimondani, hogy valójában csak azért bukdácsoltam el idáig, hogy megpróbáljam rávenni a mamát: akár isteni segítséggel is, de valahogy csiholjunk netet a mobilomra, mert meghalok.
– Szuper! – ölel meg totál váratlanul a csillogó szemű vadonatúj testvérem. – Akkor délután találkozunk!
Azzal elrobog, a csillagszemű majomfiúval a nyomában, aki egy széles vigyor keretében még azért visszapillant rám.
– Olyan a szemed, mint a búzavirág kékje! – kiáltja olyan hangosan, hogy szerintem az egész falu hallja.
Csak bámulok utánuk, végignézem, ahogy Milán néhány ügyes mozdulattal visszamászik a fára, amiről pár perccel ezelőtt lehuppant a földre, nézem, ahogy Évi magához veszi az öntözőkannát, és locsolni kezdi a palántákat, és nézem a nagyit, aki még mindig ugyanolyan szorgosan gyomlál, mint amikor ideértem.
Mély levegőt veszek, és felteszem azt a kérdést, amit már az első napon fel kellett volna tennem:
– Miben tudok segíteni?
