Az elkövetkező hetek úgy repülnek el, ahogy a gyermekláncfű fehér kis ejtőernyői repülnek tova, amikor elfújja őket a gondtalan kisgyerek. Évi és Milán része lett az életemnek, a szüleikkel, és nagyival együtt. Rengeteg dolgot megtudtam róluk, többek között azt, hogy ők Budapestről költöztek ide – tehát egy sokkal-sokkal nagyobb városból, mint a mi Pécsünk –, hogy Évi annyi idős, mint én, Milán pedig három évvel idősebb, hogy mindketten élnek halnak a lovakért, hogy a szüleik feladták a munkájukat és a jómódot a békés életért cserébe, hogy szeretik a frissen fejt kecsketejet, hogy nem zavarja őket, ha föld megy a körmük alá, hogy szeretik egymást, és leginkább azt, hogy mindig, de tényleg MINDIG vidámak. Boldogok. Mondhatnám, hogy irigylem őket, de annyire megtelt a szívem az irántuk érzett hálával, hogy emellett az érzés mellett másnak nem marad hely…
Megtudtam azt is, hogy Eszteregnye nem is annyira a világ vége, mint amennyire azt én elültettem a kis agyamban. Csak éppen annyira van a világ peremén, hogy el lehessen ide bújni, de amire szüksége van egy korunkbeli embernek, az mind-mind van a közelben. Jó iskolák, jó fodrász, jó üzletek, és természetesen internet is, ha bekötteti az emberlánya… a mamánál csak azért nincs, mert neki nincs rá szüksége – de ha szükséges lenne, akkor minden további nélkül be lehetne köttetni.
Amikor már a legtöbb munka van a kertben – mert az öntözés és gyomlálás mellett mindenfélét be kell takarítani, és a zöldségeken kívül a gyümölcsök is úgy érnek, mintha muszáj lenne nekik –, én már olyat érzek, amit soha korábban el nem tudtam volna képzelni:
Szeretek itt lenni.
Szeretek segíteni a nagyinak – nem csak a kertben, hanem a konyhában is. Szeretek óriásiakat sétálni a környező erdőkben Évivel, Milánnal és a kutyákkal – merthogy a nagyi kis foxiján kívül visszük magunkkal Éviék kutyáit is: két labradort és egy tacsit. Imádok esténként kifeküdni a gyümölcsfák alá a fűbe és hosszan beszélgetni Milánnal. Imádom, ahogy néha, egy-egy pillanatra megérinti a karomat, és ettől szikrák gyúlnak a bőröm alatt. Szeretem azt, hogy nem hiányzik a telefonom, az insta, a snapchat… az egyetlen, ami – vagyis aki – hiányzik, az anyu. Így, amikor eljön a hazaérkezésének a napja, akkor egyszerre vagyok eszméletlenül boldog és iszonyatosan szomorú is egyben. Mindennél jobban várom, hogy megölelhessem őt, de félek attól, nagyon félek, milyen lesz itthagyni a ragyogószemű boszimat és a mindig vigyorgó majomemberemet.
Úgy döntöttünk, anyut finom, friss, ropogósra sütött dödöllével várjuk. Négyesben sürgünk forgunk a konyhába – vagyis próbálunk sürögni-forogni, de az egyre elevenebb és rosszcsontabb kismacskahadsereg miatt ez nem olyan egyszerű. Folyamatosan figyelni kell az emberlányának, hogy hová lép. Milán, aki nyilván a legerősebb közülünk, keveri a hatalmas piros fazékban a sűrű lisztes-krumplis masszát, mi Évivel szaggatjuk, a mama pedig pirítja. Dögmeleg van, ömlik rólunk a víz, és a terjengő zsírszag sem a legkellemesebb – de én akkor se cserélnék most senkivel. És ezt a szó legszorosabb értelmében mondom: SENKIVEL. Se a Balatonparton napozó barátnőimmel, se egy tengerparti bárban frissen facsart narancslét szürcsölgető osztálytársammal, se a gördeszkás csajokkal, akik most biztosan a téren lógnak a fiúkkal.
Éppen hangosan kacagunk valamin Évivel, amikor anyu belép a konyhába. Azt még látom, hogy földbe gyökerezik a lába és az álla a padlón landol, de nem foglalkozom vele. Repülök a nyakába, és nem szégyellem, hogy örömkönnyekkel itatom át a rövidujjú, virágmintás blúzát. Hosszan öleljük egymást, aztán eltol magától, tenyerei közé fogja az arcomat, és össze-vissza puszilgat. Csak, amikor a többiek felé fordulunk, akkor látom, hogy mindannyian minket bámulnak és a könnyeiket törölgetik.
– Odaég a dödölle! – nevetek rájuk, mire mindenki újra sürögni-forogni kezd.
Közben a nagyi is megöleli anyut, Milánékkal bemutatkoznak egymásnak, és ezután órákig csak beszélgetünk meg falatozgatunk.
Amikor elérkezik az idő, hogy összecsomagoljam a holmimat és elköszönjek a nagyitól, Éviéktől és az állatoktól, úgy érzem, mintha az egész világ omlana össze körülöttem.
– Minden egyes búzavirágról te jutsz majd az eszembe, Anna! – súgja a fülembe Milán, amikor búcsúzóul megölel. Úgy érzem, képtelen vagyok elengedni őt. A karjaim egyszerűen nem engedelmeskednek, hiába akarom őket lehámozni róla. Francba. Én ebbe bele fogok halni. BE–LE FO–GOK HAL–NI!
– Annácskám, indulnunk kellene, hosszú az út hazáig – érinti meg anyu a hátamat.
Nagyot sóhajtok, elengedem a majomembert, és minden további érintés, pillantás vagy köszönés nélkül bevágódok a kocsiba.
