Már egy hónap elment a suliból, de az én szívem még mindig olyan, mint egy összeaszalódott paradicsom. Nincs benne élet. Az aszfalt túl forró a cipőm alatt, a csajok egyfolytában TikTokoznak, alig tudok velük váltani pár szót, a fiúk pedig max. a seggemre ejtenek el egy-két biztosítékot-kiverő megjegyzést, de ennél tovább nem jutnak.
Hiányzik a tanya. Az istállószag. A diófa hűvöse. A macskahadsereg. Évi. Milán. És a nagyi is.
Belépek a lakásba, anyu az ebédlőasztalnál ül, előtte papírok, amikbe úgy bele van feledkezve, hogy észre sem veszi, amikor megállok mögötte.
– Mit csinálsz? – kérdezem halkan, mire akkorát ugrik a széken, mint Vektor, Milán tacskója szokott az erdőben, a kitört faágak fölött.
– Jézusom, de megijesztettél! – simítja tenyerét a mellkasára, miközben hátrapillant rám. Aztán visszafordul a tengernyi papírhoz, nagyot sóhajt. – Csak számolgatok. Most jónéhány hónapig nem lesz gondunk, fizetni tudom a lakást is, és futja majd mindenre, ami szükséges. De őszintén mondom, fogalmam sincs, hosszú távon, hogy fogom ezt egyedül megoldani. a hiteltörlesztés túl sok…
Elsírja magát, ledől az asztalra, én meg csak állok, és fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Nem értek az ilyen dolgokhoz. Én ebben nem tudok segíteni. Hacsak…
– Anya! – érintem meg a hátát, mire szipogva felül és felém fordul. – Igen?
– És ha eladnád a lakást? Akkor nem kellene törlesztést fizetned.
A fejét rázza.
– És mégis, akkor hol laknánk? Biztosan van ilyen lehetőség, de ez nem járható út. Valahol élnünk kell.
– És mi lenne akkor – nagyot nyelek, mielőtt kimondom, ami az eszembe jutott –, ha elköltöznénk a nagyihoz?
Anyu úgy néz rám, mintha legalább szellemet látna. Percekig csak bámul. A mama egyik csirkéje jut róla eszembe, ő szokott ilyet csinálni: lemerevedik és bámul.
– Ezt most komolyan mondod? – szólal meg végre.
– Persze. A legkomolyabban – felelem, és a gyomrom már telis-tele van pillangókkal, mert tudom, érzem, hogy ez lesz a megoldás, és olyan boldog vagyok tőle, amilyet én még soha korábban nem éreztem!
– Tudom, mennyire jól érezted magad a nyáron, de azt nem hittem volna, hogy hajlandó lennél oda is költözni. Ezért nem is hoztam ezt szóba.
– Szóval neked is megfordult már a fejedben?
– Természetesen. A válás után azonnal. De láttam tavasszal, mennyire kiborultál még ennek az egy ott töltött nyárnak a gondolatától is, így nem mertem még csak említeni sem. Úgy éreztem, bőven elég megterhelő volt neked maga a válás is, nem akartalak még ezzel is bántani…
– Hát, most már nem bántanál vele, anya! Sőt! Én kérem, hogy költözzünk oda! – mondom neki fülig érő szájjal, majd az ölébe huppanok, és szorosan átölelem.
– Ezt el sem hiszem! – súgja anyu. – Egy angyal vagy!
– Nemnem – mosolygok. – Inkább azt mondanám, hogy Eszteregnye van telis-tele kétlábú, négylábú és mindenféle fura angyalokkal. És én velük szeretnék élni!
A szívem a torkomban dobog.
A lakást alig három hét leforgása alatt sikerült eladni, hála anyu egy régi, ingatlanokkal foglalkozó ismerősének. A teherautó már tegnap elhozta a nagyobb cuccainkat, mi már csak az apróságokat hozzuk, és magunkat.
Bekanyarodunk a nagyi utcájába, lassan haladunk a ház felé – ami előtt már messziről látom: öt ember vár ránk. A nagyi, Évi, Milán és a szüleik.
Ahogy közeledünk, látom azt is, hogy Milán kezében egy hatalmas csokor búzavirág várja, hogy megérkezzek végre.
VÉGE
