A könnyek már marják is a szememet. Nem akarok sírni, nem akarok hisztizni, nem akarok megint veszekedni, de a leginkább nem akarom a nyaramat azon az unalmas, csirkeszagú, disznóröfögős tanyán tölteni.
– Anya, nem teheted ezt velem! – mondom remegő hangon, és a hangommal együtt remeg a kezem is, sőt, szerintem minden porcikám.
– De igen, tehetem. Jobban mondva: muszáj ezt tennem. Tudod jól, hogy nincs most más megoldás – feleli viszonylag nyugodtan, majd nagyot sóhajt. – És különben is, a nagyi annyira szeret téged! Olyan boldog, hogy mész! Kérlek, ne rontsd el az örömét!
– Nem a nagyival van bajom – mormogom halkan. – Mondtam már, pár órát bármikor szívesen elvagyok vele. De egy egész nyarat?! Ezt nem gondolhatod komolyan! Még normális internet sincs abban a házban! Én ott meghalok! Érted? MEG–HA–LOK! – emelem fel a hangomat a mondandóm végére.
– Nem, nem halsz meg. És most mondom el utoljára, hogy nincs más lehetőség. Ezt a nyarat most így kell végigcsinálnunk. Ígérem, nem lesz több ilyen! De ezt most muszáj…
Felpattanok az asztaltól, de olyan lendülettel, hogy a székem hatalmas csattanással borul hátra. Az alattunk lakók biztosan nem örülnek a késő esti robajnak, de már ez sem érdekel. Utálom az egészet! Az egész nyarat, ami rám vár, és mindent! Mindent…
– A francnak kellett elválnotok – szűröm a fogaim között, és a szobám felé robogok.
– Anna! ANNA! – kiabál utánam anyu, de hiába. Nem érdekel a mondandója. Nem érdekel, ahogy már sokadszor mondja el, hogy nem ő akart elválni. Nem érdekel, hogy nem tudunk megélni a fizetéséből. Nem érdekel, hogy a nyári szezonra sikerült munkát vállalnia Ausztriában. És nem érdekel, hogy szerinte tizenöt évesen nem maradhatok itthon egyedül… csak az érdekel, hogy én azon a tanyán hetvenöt napot nem fogok túlélni.
Becsapom magam mögött az ajtót és még a kulcsot is ráfordítom a zárban. Eszem ágában sincs most folytatni ezt a beszélgetést. A sorsom úgyis megpecsételődött. A Balaton, a tengerpart, a fagyizók és a Főtér nyüzsgése helyett ezen a nyáron max. a legyek fognak nyüzsögni körülöttem. Esküszöm, inkább lövöm ki magam a Holdig.
Előbányászom a farzsebemből a telefonomat, és ráírok Rékára.
„Elvesztem. Nincs tovább. Már biztos, hogy mennem kell. Anyu megkapta a munkát.”
Azonnal érkezik a válasz.
„Úristen. Én meghalnék a helyedben.”
Nah, ez aztán a vigasz.
„Meg is fogok” – pötyögöm be, majd a telefonomat a földre hajítom, én magam pedig hasra vágódom az ágyon. Már sírni sincs kedvem. A tudat, hogy holnap össze kell csomagolnom és itt kell hagynom a szobámat, úgy telepszik rám, hogy attól félek, agyonnyom. Bár, ha jobban belegondolok, ha agyonnyomna, legalább megúsznám ezt a nyarat. Persze ezektől a gondolatoktól meg lelkifurdalásom támad, mert tudom, a nagyi elmondhatatlanul örül, hogy egy egész nyarat velem tölthet. Szinte mindig egyedül van, csak az állatok veszik körül, és olyan boldog, amikor anyával néha meglátogatjuk. A hátamra fordulok, bámulom a szobám mennyezetére ragasztott foszforeszkáló csillagokat, és megígérem magamnak, hogy ha másért nem, a nagyi kedvéért életben maradok. Nehezen, de életben maradok.
