Csengettek.
– Evelin, nézd meg, légy szíves, ki az! – szólt az anyja a konyhából a lányának, aki egy magazint lapozgatott a nappaliban. – Nekem mindjárt ki kell vennem a süteményt a sütőből, nem hagyhatom itt.
Evelin magára kanyarította a kabátját, mert hideg volt odakint. Ki lehet az ilyenkor? – tűnődött magában, és meglepetésére Gábort látta a kapu előtt ácsorogni.
Ebben a kicsi faluban szinte mindenki ismerte egymást, így nem volt számára idegen, de mivel nem voltak közeli kapcsolatban, és épp csak köszöntek az utcán, ha találkoztak, csodálkozott, vajon mit szeretne tőlük a férfi.
Gábor, miközben Evelinék háza felé tartott, kitalálta, mit fog mondani a lánynak, de most, hogy meglátta, egyáltalán nem jöttek ki belőle az előre megfogalmazott szavak.
– Szia – köszönt neki feszengve. – Bocsánat, ha zavarok, tudom, már mindenki a karácsonyra készülődik. Én csak… ezt hoztam. – A férfi felmutatta a levelet, de az összehajtogatott fehér papírlapból Evelin nem jött rá, mi az.
Homlokráncolva vette hát át tőle, és amikor szétnyitotta, akkor szembesült a saját írásával. Értetlenül nézett a férfira.
– De ez…
Gábor zavarában egyik lábáról a másikra állt.
– Azt hiszem, a tiéd – mondta a kínos csendet megtörve.
– Igen, de hogy került hozzád? Én…
– Csak egy könyvet vettem ki a könyvtárból. A nap szerelmesét. Abban találtam meg.
– Ó! – kiáltott fel a lány. Hirtelen minden világos lett. Amikor Márió bejárónője betoppant a lakásba, gyorsan a könyvbe rejtette a levelet, amit búcsúzóul a férfinak írt, utána pedig elmentek Renátával kikapcsolódni, az édesanyja pedig az alatt az idő alatt visszavitte a könyvtárba a könyvet – a levéllel együtt. Mióta hazajöttek a barátnőjével, egyfolytában azt érezte, hogy valamit elfelejtett, de bárhogy próbált rájönni, semmi nem jutott eszébe, mit szeretett volna megtenni. Most már tudta: feladni a levelet. A magyarázatot, miért tűnt el. De akkor Márió hogyhogy nem kereste? Hiszen se szó, se beszéd, fogta magát és eljött tőle, ráadásul titokban, amikor a bejárónő elment a boltba. Az asszony talán azt gondolta, a városba ment valamilyen oknál fogva; volt már olyan, hogy egyedül hagyta a nőt a lakásban, és ő maga elment vásárolgatni, vagy csak sétálni egyet, és csak akkor ment haza, amikor a bejárónő már nem volt ott. Így hát számára nem lehetett nagyon furcsa. De Máriónak az kellett, hogy legyen. Ő mégsem hívta.
Most, hogy itt volt a kezében a levél, a volt párja pedig egyáltalán nem kereste, Evelint furcsa érzés kerítette hatalmába. Részben megkönnyebbült. Ezek szerint Márió is érezte már, hogy nincs értelme erőlködni, próbálkozni, fenntartani a látszatot. Az otthagyott gyűrű bizonyára mindent elárult. Kizárt, hogy azt ne találta volna meg. Másrészt viszont, most, hogy a percek teltek, lassan eljutott a tudatáig, hogy a levelet egy idegen férfi hozta el neki, és mivel megtalálta, ki írta, így bizonyára…
