– Elolvastad? – nézett hirtelen Gáborra.
A férfi lesütötte a szemét. – Nos…
– Hát persze – válaszolta meg a saját kérdését a lány. – Pedig nem volt hozzá jogod!
– Mit tehettem volna? Hiszen azt sem tudtam, mi az!
– Egyszerűen visszavihetted volna a könyvtárba a könyvvel együtt. Ez az én dolgom, és neked nem lett volna szabad elolvasnod! Remélem, holnapra mindenki erről beszél a faluban!
– Minek nézel te engem? – vonta fel a szemöldökét Gábor. – Senkinek sem beszéltem róla.
– Akkor hogyan találtál meg? Hogy derítetted ki, hogy az enyém?
– Megkérdeztem a könyvtárban, ki vitte vissza a könyvet.
– Ezek szerint mégis beszéltél róla.
– Nem, a levélről nem!
– Nem hiszek neked! Köszönöm, hogy visszahoztad, de most légy szíves, menj el!
Evelin becsukta maga mögött a kaput és visszament a házba. Az anyja furcsa kifejezést látott az arcán, amikor belépett, és megkérdezte tőle, ki volt ott náluk.
– Senki. Jehova tanúi járnak.
– Látom, azért sikerült tőlük megszabadulnod.
A lány szó nélkül hagyta, bement a szobájába, és az ágyra huppanva elfogta a sírás.
A Renátával való kikapcsolódás annyira jót tett neki, most meg jön ez a férfi az elfelejtett levéllel, és mindent a felszínre hoz! Sokáig búslakodott, és amikor kiment, az anyja aggódva nézett rá.
– De hát mi történt? – kérdezte.
Sötétedett már, és Kati kitalálta, menjenek el sétálni. A legtöbb helyen már kigyúltak a karácsonyi fények, ám a csodás látvány ellenére nekik most mégsem volt ünnepi hangulatuk. Evelin nehezen nyílt meg, de aztán elkezdett folyni belőle a szó. Eddig nem nagyon mesélte el a szüleinek a részleteket a szakításáról, de most mindent elmondott, és Kati elég alaposan megbotránkozott Márió viselkedésén. Még jó, hogy nem fajult el annyira a dolog, mert hiszen az ilyen kapcsolatokból lesz később a családon belüli erőszak. Örült és büszke volt Evelinre, amiért időben felismerte, hogy mindez nem vezet sehova, és képes volt kilépni belőle.
Aztán a lány elárulta: nem hittérítők jártak náluk délután, hanem a Máriónak írt levelet kapta vissza. Kati meglepődött. Nem is gondolta, hogy abban a könyvben bármi benne lenne – igaz, meg sem nézte, csak felkapta és visszavitte a könyvtárba.
– Nem a te hibád. Teljesen megfeledkeztem róla. Viszont Gábornak sem lett volna szabad elolvasnia.
– Szerintem nem mondja el senkinek. Nem úgy ismerem.
– Legyen igazad, de engem akkor is zavar, és haragszom rá emiatt – mondta a lány.
– Te mit tettél volna az ő helyében? Nem uralkodott volna el rajtad a kíváncsiság?
– Őszintén szólva… de, lehet, hogy igazad van. Délután elkapott a sértettség és a harag.
Szenteste napján Evelin valamivel jobb kedvvel ébredt, de a korábbi években megszokott lelkesedésének most nyoma sem volt. Inkább csak úgy viselkedett, mint egy átlagos hétköznapon, s mintha nem találta volna meg az örömét a napban. Pedig gyönyörű volt a fa, és a becsomagolt ajándékok alatta csábítóan hívogatták. A család többi tagja arra gondolt, a szakítása miatt lehangolt egy kissé, de Evelin lelkét most más dolog nem hagyta nyugodni: haragudott saját magára, amiért előző nap úgy viselkedett Gáborral, ahogyan nem kellett volna. Szeretett volna bocsánatot kérni tőle, de ezen a napon, úgy vélte, nem lenne illendő bekopogni hozzá, és előadni a mondandóját. Evelin nem szeretett haragot tartani, és a kapcsolatait mindig úgy rendezte, hogy ha később nem is beszélt túl gyakran – vagy egyáltalán – valakivel, de előtte mindig rendezték a nézeteltéréseket. Itt azonban rátette a kellemetlen érzés a bélyegét a karácsonyra, és a lány most az egyszer alig várta, hogy vége legyen az ünnepnek.
A szülei este a misére készülődtek, és Kati csodálkozott, amikor Evelin kijelentette: ő idén nem tart velük, inkább otthon marad az öccsével.
– Nem ismerek rád – ingatta a fejét az asszony.
– Jövőre újra elmegyek, de most nem.
Vacsora után megszólalt a telefon. Kati távol élő nagynénje telefonált, s végül olyan sokat beszélt, hogy sietve tudtak csak elindulni a templomba. Evelin a tányérokat szedte le az asztalról, amikor észrevette, hogy az anyja az egyik szék sarkán felejtette a retiküljét. Tudta, hogy Kati anélkül szinte sehova nem ment, mert szerette, ha nála vannak az iratai, egy csomag zsebkendő, meg némi pénz; utóbbi most leginkább a persely körbevitelénél hiányzik majd neki, és minden bizonnyal keresni fogja a táskát, ha nem találja maga mellett a padon. Evelinnek nem volt más választása, mint utánavinni. Szólt Csabának, hogy elmegy otthonról, s később majd együtt érkeznek haza.
Fagyos volt az este, Evelin fázósan húzta be a nyakát a kabátja gallérjának menedékébe. Az égen ezernyi csillag ragyogott, a hold sápadt fénye végigkísérte a lányt az úton. Megszólalt a harang, ami a mise kezdetét jelezte, így Evelin próbálta szaporázni a lépteit.
Nem volt messze a templomtól, amikor az egyik utca kereszteződésében majdnem összeütközött valakivel.
