Ropogós hó borítja az utcákat, gyémántként szikrázik a hó a lámpák dermesztő fényében. Az utca kihalt és néma, csak a jeges szél szalad süvítve, bejárva minden zegzugot, és alaposan megcibálja a fákat. Egy hamvas mudi vakkant gazdája ajtajánál, hátha beengedi a meleg házba, ahonnan az ünnepi sült kacsa illata bekúszik a kutya orrába, mire azonnal kordul egyet a gyomra.
A bentiek rá sem hederítenek, mert a csillagszórófényárban a gyerekek kacagása mindent betölt, kiszorítva a külvilágot. A mudi bosszúsan visszasomfordál a kutyaházhoz, mivel a cudar szél a meleg szőr alá is bekéredzkedik. Ám mielőtt odaérne, az ordító szél másodpercnyi csendjében szokatlan neszre lesz figyelmes. Egy apró madár tottyan a ház ablakának szélvédett zugába. Fáradtan összekucorodik, és már épp megpihenne a kiszűrődő melegben, amikor a mudi megugatja. Veszett csaholására már a gazdája is kijön, és látva, hogy ott ugrál az ablak mellett, ráförmed:
– Vihar! Fejezd be, de azonnal!
A kutya farkcsóválva szalad a gazdájához, majd vissza az ablakhoz, és még inkább ugat.
– Értem én, hogy szeretnél bejönni, de nem. A múltkor is rosszul sült el, mert fellökted a kicsit, és beleettél a sült húsba.
Mivel a kutya csak nem hagyja abba, a férfi rádörren:
– Fejezd be, és menj a helyedre!
Vihar erre behúzza a farkát, és a kutyaólba somfordál, fejét kidugja és szomorúan nézi hol a gazdáját, hol a madarat.
– Hamarosan hozok neked valamit, de most ne rontsd el az ünnepi pillanatokat.
Miután a férfi visszamegy, Vihar némán odamegy az ablakhoz, és hatalmasat ugrik, de elvéti a célpontját, mert a madár az erejét összeszedve felrebben az ablakból.
A csöppnyi, gyönge teremtményt a szél elkapja, és kénye, kedve szerint hurcolja táncoltatja, majd a következő háznál olyan erővel dobja egy sötét ablakzugba, hogy nagyot koppan.
Az ablak túloldalán csupán egy olvasólámpa szomorkás fénye pislákol, mintha épp kialudni készülne. Mellette egy fiatal férfi gubbaszt, egyik kezében egy pohár borral, a mellette levő kisasztalon pedig egy lőfegyverrel. Egészen idáig megbűvölten nézte a véresen pirosló bort, ám a koppanásra mintha hipnózisból szakították volna ki. Egy darabig fülel, és már épp visszamerülne a bor bűvkörébe, amikor az ablakból motoszkálás zaja szűrődik be. Egy darabig meredten nézi az ablakot, rápillant a fegyverre, majd megvonja a vállát:
– Ezt még megnézem. Majd utána…
Ahogy kinyitja a ház ajtaját, a szél szinte visszalöki, de ő makacsul összezárja a száját, és megindul a zaj irányába. Amikor megpillantja a madarat, dermedt szíve szánalomra gyúl. Az apróság minden ízében reszket, és kapkodva veszi a levegőt. Ahogy a férfi közelít feléje, a madár nem mozdul, csak a fejét emeli hátra, és szinte fuldokolva zihál. Markába fogja az apró testet, és besiet vele meleg otthonába. Keres egy dobozt, fél kézzel kibéleli újságpapírral, és beleteszi a pihegő apróságot.
Egy darabig nézi, aztán megszólal:
– Te vagy az egyetlen, aki eljött ma hozzám. Én Vili vagyok. És te ki vagy? – kérdezi, és azonnal böngészni kezdi a neten: apró madár, szürkés sisak, barnás szárny. – Szóval, te egy barátcinege vagy?
Vili hisztérikus nevetésben tör ki, amit csak nagy sokára tud abbahagyni.
– Azt hiszem, teljesen megzakkantam, egy madárral beszélgetek! Fogalmam sincs, most mit kezdjek veled.
Megkeresi a madármentők telefonszámát, és jó sokáig csörgeti, de semmi válasz.
– Hát persze. Mire is számítottam. Most mintha megállt volna a világ, mindenki hazament, és együtt van a szeretteivel. Már akinek vannak szerettei – mondja Vili, és lecsapja a telefont.
A madár riadtan megrebben, majd vergődni kezd a dobozban.
– Barátom, ugye szólíthatlak így? Ebben a pillanatban úgy érzem, te vagy az egyetlen. Nem akartalak megijeszteni. Maradj nálam pár napig, amíg nem találok igazi segítséget. Talán a meleg, és ha találok valami ennivalót neked, segít, hogy megerősödj.
Vilibe mintha kezdene visszatérni az élet, nyitogatja a konyhaszekrény ajtajait, feltúr mindent, míg elégedetten oda nem siet két kis zacskóval a dobozhoz, és szór némi napraforgót és kölest az egyik sarokba. Keres egy kis műanyag dobozt, és vizet is betesz a rögtönzött odúba, de a madár csak riadtan meghúzódik a túlsó sarokban.
– Adj magadnak időt, majd meglátod, jó dolgod lesz itt – mondja a férfi, aztán visszatelepszik a fotelba.
Bekapcsolja a tévét, egy darabig üresjáratban nézi, majd a feje hátrabillen, és a jótékony álom magába szippantja. Csak másnap ébred meg a dobozból szűrődő kaparászó neszre. Megmozgatja elgémberedett tagjait, és óvatosan odasettenkedik a madárhoz. A cinke megtorpan, amikor a férfi odaér, de aztán a csőrével tovább falatozza a napraforgót. Az aprócska lény látványa békével tölti el, és mosolyt csal az arcára, ami letörölhetetlenül ott marad. Tekintete a kisasztalra téved. Aztán vissza a madárra. Akinek szüksége van rá. Valaki, akinek igazán szüksége van rá. Odalép a kisasztalhoz, fogja a pisztolyt, beleteszi egy dobozba, és a gardrób mélyére rejti.
