A madarakat nézem, míg a vonatra várok, ahogyan az oszlopok egyik csövéről repkednek egy másikra, majd megpihennek, és az sem zavarja őket, ha elmegy mellettük valaki a felüljárón. A galambok már nem félnek tőlünk.
Csak mi emberek tartunk egymástól. Hiába van ősz, a lehulló levelek szaunáznak a szélben. A gyógyszertár hőmérője huszonkilenc fokot mutat, és a reklámplakátok, hogy akciós a gumicukor gyermekvitamin és a kókuszízű koton.
A peronon állva észreveszem, poros a cipőm, és az jár a fejemben, valaki biztosan észreveszi, túl sokan járnak lehajtott fejjel, de arra jutok, még mindig jobb, mintha a nadrágom lenne csokis fenéktájon. Vagy az ingem vörösboros szívtájon.
A galambokat nézem a késő vonatra várva, a pillanat megihlet, és túl régen volt már, hogy írtam. Hónapok óta sorozatok és játékok mögé bújtam, a csend mögé rejtőztem, mert az írásnak direkt vagy átvitt értelemben, de a valóságról kell szólnia, és még nem álltam készen, hogy szóvá tegyem. Azt mondják, az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája, és egyre inkább érzem, ha nem írok, menthetetlenül megőrülök. Egyik barátom mondta egyszer, az írás olyan, mint a régóta bent ragadt ejakuláció. Ki kell, hogy jöjjön. Azt hiszem igaza van. De ha nem olyat írsz, ami próbál valamit elmondani, nem több egy kis kézimunkázásnál. És én szeretkezni szeretek a szavakkal.
Vettem helyjegyet, hogy biztos legyen hova ülnöm, és mikor belépek a kocsiba, látom, az ajtó melletti utolsó szék az enyém. A vagon tele van. Magam mellé tuszkolom a táskám, benne egy könyvvel és egy doboz cigivel, a túlélő készletem, és érzem, arra kell játszanom a tömött teremkocsiban. Talán, ha nem veszek helyjegyet máshol megválaszthattam volna a helyemet, ahol kevesebben vannak, és elméletileg még megtehetném, gyakorlatilag már előre lesarcoltam a sorsom.
Az állomásra érve horogkeresztes zászlók fogadnak, értetlenül bámulom az egyiket, alatta egy fickó cigizik, ő engem bámul meredten, azon merengek, hova érkeztem, és hogy hova jutottunk. Később megtudom, filmforgatás zajlott. Azt nem tudom, történelmi vagy dokumentumfilm.
Barátosném már az állomás előtt vár. Elindulunk a bevásárlóközpontba. Egyikünk sem plázacica, inkább panelpatkány, csak kajálni megyünk, és ha már ott vagyunk benézünk néhány boltba. Eredetileg egy fesztiválra indultunk, de arról letettünk, egyikünknek sem volt kedve a tömeghez.
Régen találkoztunk, így legalább van lehetőségünk beszélgetni, az üzletek mellett sétálunk, van amelyiket megnézzük, miközben a mosdót keressük.
A vécé tömve van, a csapok előtt állok másokkal, egy kopasz, turulmadár pólós fickó a vállamra teszi a kezét, azt kérdezi, sorban állás van?, úgy tűnik, mondom, aztán mikor valaki kijön, előre török. Látom, majdnem minden piszoár üres, és nem értem, akkor miért álltak sorba, és, hogy én miért követtem a példájukat. Persze az is lehet, mindenkinek szarni kellett és a vécékre vártak.
Az egyik büfé előtt egy csirkejelmezes srác reklámozza a helyet, szórólapokat osztogat. Egy öltönyös fickó és kiskosztümös nője odamegy hozzá, hangosan köszönti:
- Pali! Te vagy az? – mondja. A jelmezes zavarba jön, kerüli a másik tekintetét.
- Összetévesztesz valakivel.
- Dehogy tévesztelek. Te vagy a Tóth Pali, a középiskolából. Itt dolgozol?
- Én nem az vagyok, akinek gondolsz – mondja hadarva a csirke. – Akivel összetévesztesz hangmérnök az egyik filmstúdiónál. Rajta van a facebook adatlapján.
A könyvesboltban felfedezem, nemrég jött ki Bret Easton Ellis új regénye. Forgatom a könyvet a kezemben. Tizenhárom év után jelent meg csak újabb műve, nem számítva négy éve egy esszékötet, tartottam tőle, több nem is fog, és arra gondolok, ha ő ennyit várt, nekem sem késő újra tollat ragadni, de míg ő már előtte mesterműveket adott ki a kezéből, megtehette, hogy eddig hallgasson, de nekem még semmi jelentős nincs letéve az asztalra. Ellis már huszonegy évesen elismert író volt, nekem harminchat évesen még egyetlen kötetem sem jelent meg, és egyre fogy az időm, hogy bebizonyíthassam, megérdemlem, hogy írónak nevezzenek.
Kérésemre bemegyünk a játékboltba. A pszichológusok azt mondják, meg kell találnunk a belső gyermeket, de az enyém el sem bújt. A bejáratnál horrormaszkokat pillantunk meg először. Gyilkos bohócok, boszorkányok, szörnyek, de igazán egyik sem parás. Kivéve egy Nixon maszkot. A sárkányokat le lehet győzni, de a politika náluk is alattomosabb. A figurákat és dinókat nézem, amikkel gyerekkoromban játszottam, a maketteket amiket kiskoromban ragasztgattam, többnyire kisebb, mint nagyobb sikerrel, a társasjátékokat és legokat, amikkel holnap is játszanék.
Az estét egy kocsmában fejezzük be. Frusztrál, hogy a legtöbb helyen az alkoholmentes sörből csak kisüvegeset adnak, ha már úgy döntöttél, nem iszol alkoholt, az alkoholmentesből csak keveset, még megárt, így nem vagyunk szinkronban barátosném korsó sörével, de összhangban vagyunk a beszélgetésben, a hely is elég nyugodt, az utcán ülünk, mellettünk emberek sétálnak el, ami máskor zavar, de most valahogy nyugtatólag hat rám, túl sok időt töltök egyedül a gondolataimmal, és a fejem sokszor nem éppen egy vidámpark.
Barátosném bemegy a mosdóba, míg rá várok cigire gyújtok. A füst mögül egy pizsamás alak bontakozik ki tőlem néhány méterre, engem bámul, kezében egy gőzölgő bögre.
Próbálok nem foglalkozni vele, előveszem a telefonomat, szemem sarkából pillantok csak néha rá. Közelebb sétál. Megszólít.
- Tudod, hogy ez egy álom? – kérdezi.
- Mármint ez a sétány? Ja, mesés – mondom.
- Nem, nem úgy értem – mondja. Beleiszik a bögréjébe. Mézillat száll fel belőle. Haja kócos, mintha most kelt volna fel az ágyból. Szeme csipás. – Az életünk. Ez nem lehet a valóság. Ami történik a világban, ahogy az emberek viselkednek egymással. Túl abszurd, túl szürreális.
- Ez utóbbiakkal egyet tudok érteni – mondom. Magam elé bámulok, hátha békén hagy.
- Ezért vagyok mindig pizsamában. Ez csak egy álom, az alkalomhoz öltöztem – mondja.
- De álmában általában mindenki utcai ruhában van. Vagy meztelen. Szerintem szinte senki sincs pizsamában – mondom.
Barátosném megfogja a vállam miközben leül.
- Minden rendben van?
- Persze csak ezzel az úriemberrel… – Körbenézek, de már sehol sem látom a fickót. Talán csak én álmodtam őt. Vagy ő engem. – Mindegy.
Felszállok a vonatra. A visszaútra nem vettem helyjegyet, szabadon választok ülést. Ezúttal az indulás sem csúszik. Kényelmesen elhelyezkedem, már amennyire ez lehetséges, miközben egy srác feszült telefonbeszélgetést folytat egyik barátjával esti programjuk borulásáról. Az előttem lévő ülés támlájára egy molylepke száll le, a szegényember pillangója, de repülni ő is tud, és már én sem akarok báb lenni, akit csak dróton rángatnak a mindennapok, túlságosan begubóztam. Az agyam kattogni kezd, és érzem, hamarosan a billentyűzet is. A molylepke meglebbenti szárnyát, valahol galambok turbékolnak az éjszakában, zajlik az élet.
VÉGE
