Jó, hogy jöttél. Üres volt a szívem.
Magamhoz híven, de magányosan ültem egy padon,
lelkem, akár a vadon, telve volt szagokkal, félelemmel, máskor
táncolt benne a napfény,
s megannyi lény kelt benne életre.
De a szívem üres volt.
Kongott, így ha az Úr valamit mondott, azt könnyen meghallottam.
olyasfélét súgott, hogy legyek erős, s igaz…
A hit és a jövő legyen a vigasz!
Én pedig hittem…
a jövőben, a létben, a világban.
Bőven súgtam az imákat,
néztem, ahogy a tenger apad, majd kiárad, néztem a Holdat,
meg a korhadt faágat, amiből élet fakad.
Hát mindenhol akad öröm, újjászületés!
Jó, hogy jöttél.
Belőlem – akár magából korhadt fa a mohát – szerelmet növesztettél.
Egyre tágult, lett köröttem burokká,
semmivé lettek a kérdések: a minek? A Hová?
Helyükre válasz ült, puhán, egyenes háttal:
Minek? Hogy te se ússz többet szembe az árral!
Hogy a bordáid bölcsője nyugodt szívet ringasson!
S hogy hová?
Amerre Te mész. Amerre a porszemeket felveri a lábad,
ahol falnak veted a hátad, hogy megpihenj, ott az én helyem is.
Jó, hogy jöttél.
Így telve van a szív, a szavak, a jelen,
nem tátong ijesztő, végnélküli verem,
nincs magányos perc,
nincs magányos, zord éjjel
mert az érzés, táncolva a széllel
átzúg határon, s hegyen.
Hagyd, Uram! Hogy ezt az érzést
Az örökkéig eltegyem….
