Hirtelen köszöntött ránk a téli sötét, és a kertvárosban szállingózni kezdett a hó. A lágy szélben táncra keltek a hópihék és az utcai lámpa fényében keringőztek. A fény is valahogy más volt, a pelyhek elmosódó csillagszórókká változtatták a lámpásokat. A puha hó egy idő után dunyhaként takarta a várost, és álmos tompaságba burkolta Budapest zaját. A környékünk teljesen elcsitult.
Egy kis idő elteltével az első hó kicsalogatta az utcánkban lakókat. A szemközti család, Satya és Orsi a három kisgyerekkel hóembert épített, a mellettünk lakó férfi, Krisz, ritmusosan lapátolta a havat, de olykor megállt, hogy gyönyörködjön a látványban. A férjem átölelt, úgy andalogtunk a hóban, az arcomat kellemesen csípte a hideg. Rrrrippp, rrrroppp, reccsent tompán a hó a lábunk alatt.
Ekkor pillantottuk meg Tóth bácsit, a harmadik szomszédunkat. Zilált, Einsten-haja lebegett az enyhe szélben, és két kezével felváltva gyűjtötte be a kézfején a hópelyheket, amiket aztán egyesével vizsgálgatott. Nem volt szemüvege, de most valami különleges, vastag, házi készítésű okuláré díszelgett az orrán, azon keresztül nézte a fehér csodákat, és közben motyogott.
– Jó estét, Tóth bácsi! Hát maga mit csinál? – kérdezte a férjem, amikor odaértünk hozzá.
– Ezek jégbe zárt üzenetek, és épp megfejtem őket.
Időközben kinyílt Tóth bácsiék ajtaja, és a felesége kedvesen így kiáltott:
– Jánosom, gyere be, mert megfázol ebben a hidegben.
A kisöreg, mintha meg sem hallotta volna, mosolygósan tovább csodálta a kezére rászálló kristályokat. Ekkor csatlakozott hozzánk Krisz, a lapátra támaszkodott, majd megkérdezte:
– És mit üzennek?
– Fiam, ezt neked kell megfejtened.
A beszélgetés odavonzotta Satyáékat is, és a legkisebb, négyéves, pisze orrú kislány csodálkozva kérdezte az apját:
– A hópelyhek tudnak beszélni?
– Dehogy tudnak! – vágta rá a nővére.
Tóth néni közben szép lassan, óvatosan kijött, belekarolt a férjébe, úgy mondta:
– Te drága, habókos öregember! Mivel szédíted ezeket a fiatalokat? Gyere be, kérlek, vegyél fel kabátot, aztán bánom is én, beszélj a hópihéiddel!
Tóth bácsi bólintott egyet, és gyöngéden megpuszilta az asszony homlokát. Lassan elindult a házukba, de azért útközben visszafordult:
– Nem beszélnek, akkor könnyű lenne. Ezek kódolt, jégbe zárt üzenetek! Időbe telik, mire megfejted őket – kacsintott rá a kisöreg a pici lányra.
Mosolyogva néztük, ahogy becsukják maguk mögött az ajtót. A férjemmel még egy ideig jártuk a környező utcákat, élveztük a téli táj andalító szépségét. Amikor hazaértünk, pokrócba burkolóztam, és egy bögre forró teával a kezemben olvasni kezdtem. A könyv remek volt, a gondolataim mégis elkalandoztak. Mire gondolhatott a kisöreg?
+++
Még az a tél elvitte őt. A mindig mosolygós Tóth bácsi mosollyal az arcán szenderült álomba. Lassan egy év telt el azóta. Ismét beköszöntött a kuckózásra késztető sötétség, és a férjemtől kapott új könyvet olvasom a pokróc finom melegében. Belekortyolok a teámba, és ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy hull a hó. A férjemmel egymásra nézünk, összemosolygunk és már öltözünk is.
Deja vu érzésem támad. Krisz havat lapátol, Satyáék hóembert építenek, mi megállunk Tóth bácsiék háza előtt. A szomszédaink csatlakoznak hozzánk, sőt, még Tóth néni is kicsoszog.
– Szerintetek mire gondolhatott? – kérdezem, miközben a kergetőző hópelyheket nézem.
– Nincs két egyforma hókristály. Nekem azt üzenik, hogy minden ember más. Fogadjuk el a másságot, és lássuk meg benne a szépet… – szólal meg Krisz.
– Látjátok, gyerekek, minden egyes hópihe tökéletes, mintha valaki megtervezte volna őket – fordul Satya a családja felé.
Tóth néni kedves mosollyal az arcán megszólal:
– János bátyátoknak szép élete volt. Azt mondogatta, hogy kilencvennyolc évesen már betelt az élettel, jó lesz megpihenni. Ám hitt abban, hogy lesz feltámadás, és én is hiszek abban, hogy találkozni fogunk vele.
Nézem Tóth néni arcát, aztán a többiekét is, és azt látom, hogy mind szeretnénk bízni ebben. A férjem csóválja a fejét:
– Nekem Tóth bácsi üzenetét adják át ezek a kristályok.
Mindenki meglepetten fordul felé, mire így folytatja:
– Igaza volt a kisöregnek, nem egyetlen üzenetet rejtenek ezek a jégkristályok. Mindenkinek mást mondanak.
Rácsodálkozom a hópelyhekre, mintha valami újat látnék. Kinyújtom az egyik kezem, várom, hogy rám szálljon egy szépség. Aztán a másik kezemet nyújtom, és nézem a kézfejemre hulló kristályt. Nekem vajon ma mit üzennek? És holnap? Holnapután?
