Két perc. Két perc alatt egy számot sem tudsz végighallgatni. Mondjuk a Minutemen-től akár kettőt is. Viszont két perc egy örökkévalóságnak is tűnhet. Mondjuk egy tanóra végén. Vagy egy foglalt vécé előtt.
Két perc. Én ennyi ideig voltam halott.
A kórház folyosóján lépkedek.
A steril kórházi szél köntösöm alá fúj, de ne úgy képzelj el, mint mondjuk Marilyn Monroe-t, amikor a szoknyája az égbe kap. Sokkal inkább, mint mikor megpillantasz egy nem kívánt kőművesdekoltázst. Láttam már eleget. Pont annyit, amennyivel kevesebbet akartam.
Még tart a rehabilitációm. A nővérke nem örült, hogy így császkálok. De pihentem eleget a sírban. Két percet.
Két percet sok férfi a szexben már csúcsidőnek tart, míg a nőknek arra sem elég, hogy izgalomba jöjjenek.
Az onkológia folyosóján sétálok. Egy bohócot pillantok meg. Arca nincs fehérre meszelve, mint egy frissen felhúzott ház falai, de száján mosolya piros és embertelen. Mosolyával harmonizáló göndör parókáján kalap, azon virág. Szeme és szája sarkából rám vigyorog, mikor elmegy mellettem. Belép az egyik kórterembe. Elhaló hangorkán robban ki haldokló gyerekek ajkán. Az onkológia gyerekosztálya. Bepillantok az ajtón. Gyerekek, akik nem olyan régen még kopaszon születtek, most újra azok. Míg más korukbeliek plüssrákokkal játszanak, velük a rák szórakozik. De most a bohóc piros mosolya az ő arcukon is mosolyt hagy, mint rúzs egy puszi után.
Két percig nézem a gyerekeket, de többnek tűnik.
Gyerekkorom jut eszembe. A kertben homokvárat építettem. Gondosan megformáztam a tornyokat. Sárral fugáztam a repedéseket. Gótikus stílusban épült. Bár akkor még nem tudtam, hogy úgy hívják. A vár köré árkot ástam. Egyre mélyebbre merült a műanyag lapát. Sok veríték és jégkrém után megakadt valamiben. Először csak a tekergőző lárvákat láttam, aztán a törékeny, rothadó macskatestet. Akkor találkoztam először a halállal. Mint kiderült, apám oda ásta el a döglött macskámat. Én egészen addig azt hittem, még mindig él. Eltitkolták előlem, hogy megdöglött. Vettek helyette egy ugyanolyat. Így számomra az a macska addig a napig ugyanaz volt, akivel előtte is játszottam.
Visszasétálok a szobámba. A nővérke mosolyogva rám förmed:
– Már megint sétálgatni ment? Pihennie kell, így nem fog felépülni rendesen.
Még két percet sem akarok elvesztegetni az életemből, mondom.
László, a szobatársam mosolyogva fogad. Ágyában a Bibliát olvasgatja.
Idős fickó. Már többször járt itt. A nővérkék elmondása szerint igen mogorva volt mindig. Egészen a legutóbbi esetig. Őt is a halálból hozták vissza. A halálközeli élmény megváltoztatta. Azt állítja, látta a mennyei fényt. Hogy angyalok jöttek érte. Azóta tudja, mi vár rá a halál után. Már nem fél.
Mióta én is láttam mi van a halál után, én sem félek. Nem láttam semmit. Most már biztosan tudom, én is csak úgy végzem, mint a várárokban heverő macska. Jobban bízom a saját empirikus tapasztalataimban, mint abban, amit László állít. Kihagyta a hitéből a mennyei gyógyszereket és fehérköpenyes orvosokat.
De ki tudja, lehet a túlvilág is csak felfogás kérdése. Talán a mennyország és a pokol nem helyek, még csak nem is helyzetek, hanem percepciók. Ha az életben is minden ezen múlik, a halál miért lenne más? A viszonzatlan szerelem valóban szerelem, vagy csak ugyanannak a helyzetnek másként való érzékelése? Ami az egyik embernek szenvedés, egy művésznek ihlet. Egy tányér pacal valakinek ínyencfalat, másnak undorító gyomor. Ahol te csillagokat látsz, más csak a sötét eget.
– Tölthetek még egy kis gyümölcslevet? – kérdezi László. – Látom már félig kiürült.
– Köszi, nem. Még félig tele van – mondom.
Az udvaron sétálok. Mentőautók pihennek lehunyt szemekkel a parkolóban, várva, hogy vijjogva szétreppenjenek, ha valahol baj van. Látogatók jönnek és mennek. Terhes anyukák sétálnak a fák alatt, gondterhes vazektómiára váró férfiak intenek nekik.
A kedvenc cigizős padomhoz megyek. Már foglalt…
