A bohóc eregeti ott a füstöt. Láttam eddig is sok vörösrúzsos csikket a hamutálban. Eddig azt hittem egy szexi nővérkéé.
– Szabad? – kérdezem.
– Dobd le magad – mondja. Hamiskásan rám mosolyog.
A számba veszek egy szálat. Tűzzel kínál. Megköszönöm.
Egy darabig csak szívunk és fújunk. Aztán kacagni kezdek.
– Min nevetsz? – kérdezi.
– Egy kórházban egy bohóccal cigizek. Átélem a helyzet abszurditását.
– Én minden nap itt vagyok. Ha régóta itt lennél te is, természetes lenne a dolog. Dávid vagyok egyébként.
Én is bemutatkozom. Kezet fogunk.
– Tudod, eddig egyszer voltam cirkuszban. Még gyerekként. Emlékszem láttam a gyönyörű nőket, kék flitteres alig ruhákban, de közben mindenhol elefántszar szag terjengett. Ez a kettő valahogy összekapcsolódott bennem – mondom.
– Azért remélem, ez nem hatott ki a szexuális életedre – mondja. Kacag.
– Nem volt még dolgom cirkuszos nővel.
– És csak ennyi maradt meg?
– Nem – mondom. – Az előadás után a cirkusz előtt elkeveredtem a szüleimtől a tömegben. Kétségbeesetten kerestem őket. Senki nem segített. Mindenki csak kikerült. Akkor éreztem magam először elveszettnek. Megfogadtam, hogy többé nem akarom így érezni magam.
– De gondolom megtaláltad a szüleidet.
– Inkább ők engem.
Rágyújtok egy újabb szálra. Megkínálom Dávidot is. A parkolóban egy öreg nő sír. Most vesztette el a férjét. Tőle nem messze egy másik is sír. Most született meg az unokája. Egy mentős megkezdi műszakját, mint ilyentájt mindig.
– És te, hogy lettél bohóc? – kérdezem. – Úgy értem, ez nem egy hétköznapi szakma.
– Úgy gondolod? – kérdezi. Szájából, füstifecske száll ki, miközben nevet. – Régebben orvos voltam. Ebben a kórházban. Segíteni akartam az embereken. De a legtöbb betegem meghalt. Ezt nehezen viseltem. Apám is orvos volt. Mindig azt mondta, mély, karcos hangján: „Ne menjen bohócnak, aki nem érti a tréfát.” Érzéketlen egy fasz volt az öreg. Aztán egy idő után már több gyógyszert tömtem magamba, mint amit a betegeimnek felírtam. Egyik reggel álltam a tükör előtt, és hiába próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, nem sikerült. Folyton apám szavai visszhangoztak a fejemben. „Ne menjen bohócnak, aki nem érti a tréfát.” Akkor döntöttem úgy, ha másképp nem megy, mosolyt rajzolok magamra. Akkor hagytam ott az orvosi pályát, és mentem el bohócdokinak. Így is sok halállal találkozom, de drogok helyett mosollyal próbálom enyhíteni a fájdalmukat. A nevetés az egyetlen, ami színt tud vinni a fehér falak és pirulák világába. A kórház tele van orvosokkal, de bohócot hányat látsz?
– Szép dolog, amit a gyerekért teszel – mondom.
– Vicces, más szerint meg faszság, amit csinálok, de ne menjen bohócnak, aki nem érti a tréfát – mondja. – És te mivel foglalkozol? Hogy kerültél ide?
