– Építész vagyok. Részben ezért is kerültem ide. Terveztem egy épületet. Ilyen félig modern, félig régies stílusú. Kecses falak belül, üvegfalak kívül. Éppen átadás előtt voltunk. Még utoljára felmértem a terepet. Akkor hajtott be az üvegfalon egy autó, és elgázolt.
Napfény siklott az üvegen, mint egy kecses jégtáncos. Belül a tér hatalmasnak tűnt. Biztonságba zárt szabadság. Azt kívántam a falak bár beszélni tudnának, ahogy a büszke apa várja gyermeke első szavait. Először a csattanást halottam, mikor az autó, mint a Titanic betörte az üvegfalú jégtáblát. A jégtáncosok szétrepültek. A sofőr elveszítette az irányítást a kormány mögött. Én az életem felett.
– Bassza meg. Meg is halhattál volna – mondja a bohóc.
– Meg is haltam – mondom. – Két percre.
– Az kemény.
Megrántom a vállam: – Túléltem. Tarthatott volna tovább is.
– Hát az az autó legalább nem került ki, mint mindenki más mikor gyerekként elvesztél.
Szúrósan ránézek. Visszanéz rám. Látom a szemében, úgy érzi, elvetette a sulykot. Röhögni kezdek.
– Ez jó volt – mondom.
– Csak kíváncsiságból. Mit láttál, míg halott voltál? – kérdezi.
– Semmit – mondom. – Most már tudom, hogy nincs utána semmi. De ez jó. Most már tudom, hogy ne várjak arra, hogy majd halálom után vár rám egy örök élet. Mindent itt és most kell megtennem, az örökkévalóságon belül abban a két percben, amíg itt vagyok.
– Tudod, mások esküsznek rá, hogy látták a fényt.
– Érdekes, hogy többnyire azok, akik egyébként is megesküsznek Istenre. Hallottál már buddhistát, aki előtt megjelent Jézus és az angyalok?
Lehet, hogy a buddhisták nem látnak angyalokat, de mi egy hosszú lábú angyalt nővér ruhában igen. Lehet László is őt látta.
– Dávid két perc múlva kezdened kell, hogy végezz a vizit előtt.
– Megyek is, Orsikám – mondja. Elnyomja a cigijét, de a hamutálban még izzik tovább. – Jó volt beszélgetni. Holnap ugyanitt ugyanekkor?
Mosolyogva bólintok.
Az éjszaka közepén hörgésre ébredek. Mellettem László fennakadt szemekkel motyog. Odapattanok hozzá. A nemrég még törött bordáim a szívembe szúrnak.
– László – mondom. Nyomkodni kezdem a hívógombot.
László vizenyős szemekkel rám tekint. Megfogja a kezemet. Lihegve azt mondja:
– Mindjárt itt az idő. De félek. Ugye jobb helyre kerülök? Ugye igen?
– Hisz mondtad, hogy láttad az angyalokat – mondom.
– És mi van, ha tévedek? Mi van, ha az egész csak a gyógyszerek hatása volt?
Galileo jut eszembe. A halálos ágyán visszavonta tudományos eredményét, félve a túlvilágtól. Inkább feláldozta a tudományt, félve mi van, ha tévedett. És itt van előttem László, aki nem nagy csillagász, csak egy átlagos fickó, és a halála előtti pillanatokban fél attól, mi van, ha nincs is utána semmi, miközben néhány órával ezelőtt még bizonyos volt benne, létezik a mennyország, és ő oda kerül.
Mást már nem tudok mondani. Már időm sincs rá. Keze elernyed. Feje félrecsuklik. Meghalt. Kettőnk közül már ő az, aki biztosan tudja, mi van a halál után. De mi van akkor, ha ez is olyan, mint életünkben. Talán csak máshogyan érzékeli, mint én.
Egy macska jut eszembe, akivel játszok a kertben.
Ugyanaz a macska, aki már régen a föld alatt hever.
Aztán építek egy várat, és a macska előkerül, míg ugyanaz a macska bent dorombol édesanyám ölében.
És akkor a világomban egy macskából hirtelen kettő lesz.
Alig észlelem, mikor berohan a nővérke. Nővérkék. Orvos. Orvosok. Kitessékelnek a folyosóra.
A kórház fala hideg, mikor nekitámaszkodok. A gótikus építészek jutnak eszembe. Magasba törő csúcsívekkel a mennyeket akarták elérni. Talán tudták, ők maguk soha nem juthatnak el oda. Az órára nézek. Két perc múlva éjfél.
VÉGE
