Tudom, ezt már mondtam.
Például, amikor a karodban
pihentem lázasan. Reszkettem,
bőröm minden sejtje fájt,
a lüktetés lyukat vájt belém.
De az öled… a szárnnyá vált karod…
fényt rajzolt elém!
És mondtam akkor is,
amikor alattunk a halraj úszott,
este meg a mólón várt ránk a légyott,
ajkunkon a bor, szemünkben a vágy csillant…
s a tenger – mint mi a paplant – úgy
húzta magára a csendet.
Hullámozta a szerelmet.
Tudom, mondtam még máskor is.
Amikor a falomb már avarként zúgott,
S lelkünk kicsit fáradt volt, meg nyúzott,
de mi kéz a kézben jártuk az erdőt.
Mert a sors – mit nekünk szánt az Ég – már eldőlt. Befogadtuk.
Nem kötöttünk alkut semmivel,
s mindegy, hogy egy senki, vagy mindenki ránk figyelt.
És ma is kimondtam.
Hisz te megvallottad, én viszonoztam.
Most, amikor csak a hangod a társam,
s hagyod, hogy a hangban is lássam
az érzést… a szárnyat… a színtiszta szívedet.
Kimondtam ma is… újra…
hogy szeretlek!