Tudod, én csak úgy nézlek Téged.
Amikor alszol. Amikor
a sóhajod karcol egy csöppnyi
hangot az éjbe.
Az álmodat is látni vélem,
ahogy kifeszítve a vásznon,
– azon a hófehéren, tisztán –
pörög, boldogan, s nem
mennydörög már fölötted az ég…
Csak tiszta, és hófehér.
Nézlek. Nézem a borostát,
ami szeretve karcol rám nyomot
s akár a lábnyomok, úgy
maradnak rajtam a szavak
amikkel altatsz, ha túl hosszú volt a nap…
Én csak úgy nézlek Téged.
Amikor alszol. És ahogy felém
is araszol az álom,
ott lebegve a határon én
már látom!
Már látom, hogy szeretsz!
Így minden kereszt könnyebb,
pille-súlyú lett a baj!
Vagy talán már nincs is…
Nincs is zaj. Nincs teher.
És ahogy elalszom én is, veled,
sóhajunk ölelkezve lehel
egy szót a zajtalan,
csillagporos éjbe:
megtaláltalak…
