Mottó: „Egy parfüm üvegcséjében sosem csak illat van. Annál jóval több. Emlékek, melyek fogva tartanak.”
Nórinak két élete van. Az egyik a valóság, amely szürke, unalmas, és monoton. Korai kelés, suli, tanítás, alvás. Aztán újra. A másik az álomvilág, amely érdekes, izgalmas, és spontán. Az egyiket megéli, a másik egy olyan letűnt élet, amely már régen nem létezik. Nóri a múlt ábrándjának rabja. A múltbéli szerelem egy vaskos, régi könyv. Lapjai porosak, és már senki sem olvassa. Egyedül Nóri. A szívbe nyúló fájdalom nem szűnik. Vasmarokkal szorítja. Az illat, amely valaha összekapcsolta Vele, most fogva tartja. Az illat édesbús. Ilyen ez.
**
Hétfő reggel van, 9 óra múlt pontosan négy perccel. Nóri éppen akkor lép be a tanterembe, amikor a professzor úr a tábla felé fordul. Hajlott, vékony hátán lóg a zakó, őszes haja dús, kivéve a feje búbját, ahol egy kis csupasz pont fehéren világlik. Kezében a hófehér krétával több, mint kétezer éves latin szavakat ír a hatalmas fekete táblára:
Nihil perenne est, nisi mutatio *
A lány, akár az árnyék suhan el az ajtótól, és huppan le a legközelebb eső székre. Uhh, ez egy hajszálon múlott – gondolja magában. Fricska professzor ugyanis olyan pontos, akár a német ipari óra, és különösképpen pikkel a későn érkezőkre. Nóri pedig egyszerűen képtelen Fricska úr filozófia óráira pontosan érkezni. Természetesen ezúttal sem történik másként. Hosszú barna haja ziláltan ereszkedik le hajlékony vállára a kimerítő loholás után. Táskáját lecsúsztatja a széke mellé, és toll, füzet után kotorászik. Ám azok úgy viselkednek, mint az aprónépek, akik bújócskázni vágynak: elrejtőznek a hatalmas táska mélyében. Éppen azon dohog magában, hogy legközelebb istenuccse megszabadul a sok felesleges kacattól, amikor is Vivaldi hegedűjátékához hasonlatos hangfoszlányok érik el a fülét. Jézusmária, Fricska professzornak kinőttek a szemei a tomporán?!
- Kedves Benke kisasszony! Örömmel vesszük, hogy ismételten megtisztel bennünket jelenlétével.
- …
- Értjük.
Hatalmas röhögés. Fricska professzor kétségtelenül hű önmagához, és hűséges anyakönyvezett nevéhez. Az egész előadóterem egyetlen orbitális méretű szájjá áll össze. A diákok vihogva várják a folytatást. Fricska professzor szemlátomást élvezi a helyzetet, mert bár a tekintete komoly, az állán hegyesedő csúf szakállka vége peckesen húzza ki magát. Vén kecske – gondolja magában a lány, aki sosem rajongott filozófia tanáráért. A professzor a hallgatóság felé fordul.
- Nos. Nézzük csak Benke kisasszonyt. Példáján keresztül könnyedén szemléltethetjük Heracleitos elmés megállapítását. Minden órámról elkésik, ez mondhatni egyfajta állandóságot jelent jellemében, de annyiban minden alkalommal más, hogy sosem késik ugyanannyit. Igazán változatos!
- …
- Értjük.
A röhögés hatványozódik. A diákok szemmel láthatóan mind jobban mulatnak (persze mindig vicces, ha a poén nem rólunk szól). Nóri pedig egyre dühösebb, de még tartja magát. Fricska professzor hatalmas vizsla szemeit a terem jobb felső szegletébe helyezi, kecskeszakállát hüvelyk- és mutatóujja közé veszi, és gondolkozik. Nóri válla egy másodperc erejéig leesik, és egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel a melléből, amely azt repesi, hogy megúszta ennyivel, a professzor nem tekinti céltáblának.
Aztán Fricska professzor tekintete, akár a nyílvessző, amelyet olyan gondosan feszítenek ki, a szoba jobb felső sarkából Nóri meleg, barna szemei között landol.
A lány tekintete állja. Mégsem úszta meg. Jöjjön, aminek jönnie kell…
