A játékkal egészen más célja volt: szemléltetni a ragaszkodásainkat a régi tárgyakhoz, amelyeknek ugyan idővel elfogy a szerepük, mégis hordozzuk őket hosszú éveken át. Mert emlékeket tárolnak, amelyek szerelmekhez, barátságokhoz, anyákhoz, apákhoz, testvérekhez kötnek. De itt, most, ez a lány, ez a diákja… Nóri többet vesztett el, mint egy tárgyat. Ez egészen egyértelmű. Fricska professzor, aki minden nehéz helyzetben frappáns és komikus megoldásokkal szolgál, most szótlanul áll, kecskeszakálla lekonyulva. Ráncos ujjaival homloka közepét masszírozza. Kétségtelen, hogy tette nem volt szándékos, mégis tudat alatt nem véletlenül választotta éppen ezt a lányt. Amikor késve belépett a terembe, szinte felkínálkozott a szerepre. Nem volt más választása, mint felküldeni őt a színpadra. Hiszen állandóan zaklatott, frusztrált, zárkózott jelleme csakis erre a szerepre predesztinálhatta a lányt. Vajon mi fog történni most? – gondolkodik a professzor.
A teremben néma csend honol. A diákok elnémulva ülnek a padban. Már senkinek sincs kedve nevetni. A másodpercek telnek, Nóri emlékei fogynak. Lassú lépteikkel elillannak az agyból.
Nóri arca már nem piros, és a kezei sem hidegek. Valami furcsa melegség járja át. A parfüm, az illat, amely a szerelemhez kötötte, elpárolgott a levegőben. Az üvegcse darabjai szerteszéjjel hevernek a padlón. Nóri megkönnyebbül. Az utóbbi hetekben egyre kínosabban érezte magát, amikor a parfümöt használta. Hiába érezte az illatot, már semmi sem volt ugyanaz. Csak egy rohadt illúzió volt, illatfelhőben úszva a rózsaszín égen. Hiszen elment. Örökre elment. Hiába várta vissza. Nem jött. Levelet sem küldött. Nem hagyott mást maga mögött csak egy illatba összesűrített emlékhalmazt. Hiszen a szavak, ó azok a szavak, végül elmondattak…
Nóri a tekintetét Fricska professzorra emeli. Érzelmei a professzor felé megváltoztak. Többé már nem egy vén kecskét, nem egy bolond filozófust lát benne, hanem az embert. Az embert, aki szabaddá tette.
Semmi sem állandó, kivéve a változást. Milyen igaz, kedves Heracleitos, milyen igaz, kedves Fricska professzor úr. Összeszedi az üvegdarabokat, és a sáljába rakja. Mosolyog. Majd az utolsó mosollyal együtt megköti a sálat, hogy ki ne essenek az emlékdarabkák.
Fricska professzor megkönnyebbülten fogadja a mosolyt.
- Jól van?
- Soha jobban. Köszönöm professzor úr.
A diákok furcsán nézik őket, egy árva szót sem értenek az egész jelenetből. Az óra végét jelző csengő megszólal. Fricska professzor tanítványával együtt távozik a színpadról.
**
Nóri a lakása ajtajában áll. Smaragdzöld színű szemeit végigjáratja a szobán. Majd a tekintete megpihen egy percre a komódon: az üvegcse ott áll. Összeragasztva.
Becsukja maga mögött az ajtót, elfordítja a kulcsot a zárban, és megpaskolja a kabátja zsebét. Rendben, az útlevele megvan. Ennyi volt, kész, passz!
*
Semmi sem állandó, kivéve a változást
