Másnap nagyon korán keltem. A reggeli szürkület még komoran ült a hegyeken, s bár aludnom kellett volna, az álmatlanság és a bizonytalanság kihajtott az ágyból. Követtem a szokatlan hangfoszlányokat, melyek kiszivárogtak parányi konyhánkból. Anyám és apám volt ott. Néztem őket, bár – őszintén szólva – inkább meglestem párosukat. A konyha résnyire nyitva hagyott ajtaja mellé kucorodtam, és visszafojtottam a lélegzetem, olyan izgalom lett úrrá rajtam. Anyám a heti kenyércipót sütötte, s mellé az elmaradhatatlan kifliket. Keze keményen nekifeszült a dagasztásnak.
Apám a faragott tölgyfa asztal mellett állt, féloldalasan anyámnak, arcéle erős és határozott volt. Hiába a két külön test, ők mégis egy pár, két lélek egybefonódó egysége voltak. Ám akkor és ott, két egymásnak feszülő, külön akarat. Mondhattam volna, hogy vitatkoztak. De nem. Hallgattam őket. Az egyikük menekülni vágyott, maga mögött hagyva a vészt új életet kezdeni, míg a másik makacsul ragaszkodott az ősi földhöz. Apám sötét szeme feszes és kemény volt, mint a kőszikla, míg az anyám szemének üregében apró cseppek gyülekeztek. A szűk ajtórésen kiszüremlett a liszttel meghintett, kelt tészta illata. Éreztem őket, holott a fal reteszként húzódott közénk. Csak az a piciny rés, ott, azon keresztül villant meg a parányi suhanás, kettejük vékony sziluettje. S az erős szeretet, mely mindig összekötötte őket. Anyám a székre rogyott, az arcát dolgos tenyerébe rejtette.
– Mi lesz velünk? – suttogta.
– Erős asszony vagy, s itt lesz veled a leányunk meg Kisattila.
Nevem hallatán megremegtem. Apám el akar menni. De hová…, és miért? Semmit sem értettem a beszélgetésükből.
– Toborozzák a székelyeket, ott a helyem.
– De mennyi időre? – kérdezte anyám, s a hangszínéből kihallottam az aggódást, a testtartásában pedig megzuhanást láttam.
– Nem tudom, talán pár hónap, de lehet több év is. Ki tudja, mit hoz a végzet?
– Akkor majd úgy élünk, ahogy lehet… – visszhangozta anyám az öreg szavait. Hátratolta az apám faragta széket, egyenes háttal felemelkedett, és szépen hímzett kötényével letörölte a könnyeit. Apám odalépett mellé, majd feszes, izmos karjával gyengéden átkarolta.
Így történt, hogy ebben az ellentétes, kétfelé ácsingózó szándékban végül a lágy, a kedves lelkű adta meg magát. Ő volt az, aki engedett, és feláldozta a szabadságát. Ő volt az anyám.
