– De mama! Mi lesz a kincsemmel? – súgta nyugtalanul a fülembe.
– Majd legközelebb, csillagom, a tata nagyon elfáradt, most már pihennie kell.
Áron a nagyapjára emelte búbánatos tekintetét. Ha érzett is csalódást, nem mutatta ki. Az öreg halkan danolászott, előre-hátra ringatta magát, miközben egy régi zsebes óra mutatóját tekergette. Ez meg mi a csuda megint? Hosszanti, formás karikák hurkolódtak egymásba a levegőben fityegő antik láncon. Az óra lassú monotonitással kattogott a csendes, meleg szobában, tiktak-tiktak… A ricsajban egyszerűen elnyomtuk a hangját, de amint csend ülte meg a teret, az idő járása hallhatóvá vált. Áron elengedte a kezemet, és a nagyapjához szaladt. Már utána vetettem volna magam, de Veronika visszatartott, megragadta a karomat. Nem, maradjon itt! – üzente a szemével. Lélegzetvisszafojtva figyeltük a kialakulóban lévő kényes helyzetet. Áron apám mellé telepedett az ágyra. Szemöldökét felhúzta, száját kitátotta, úgy kukucskált kíváncsian az óra lapját kémlelve. Tiktak-tiktak, járt az óra mutatója, s a vén idő lassan lépegetett előre a megsárgult óralapon.
– Ó, Áron! Szia! De örülök neked! Annyira jó, hogy megint eljöttél! – üdvözölte feleszmélve. – Tessék, ez a tiéd! Az apámé volt, előtte pedig az ő apjáé. Nemzedékről nemzedékre öröklődik eme szerkezet, és én megőriztem neked. Használd egészséggel!
A fiam arca felragyogott. Tiktak-tiktak, az óramutató kattogott, az idő ballagott a pályáján, az óra a fiam kezébe csusszant, s vele együtt az öröm, a megkönnyebbülés, de legfőképp a bizonyosság, hogy a felnőttek mégis igazak, betartják ígéreteiket, és nem okoznak csalódást. Annyira tiszták a gyermekek, milyen kevés kell nekik a feltétlen bizalomhoz, futott át rajtam újfent a gondolat. A kezük összeért, az apró kezecske éppen beleillett a nagy, dolgos tenyérbe. S én magam voltam a tanú rá, hogy ama kéz alól rengeteg kincs került ki. Sokkal értékesebbek is tán, mint most ez a láncos zsebóra. Ahogy ott ültek az ágy szélén egymás mellett, olyanok voltak, mint két fenyőfa. Az óriásira nőtt, méregzöld, hosszú tűlevelű, erősen kapaszkodó öreg fa és a világoszöld, aprólevelű, parányi hajtású, a 97 csemetéje. Hiába rekedt meg köztük az a majd nyolcvan év, hasonlóságukon mit sem tompított az idő. Ó, a vén idő, mely sosem áll meg, tiktak-tiktak, kattog és halad, mégis mindig minden csupán egy örök pillanat.
