A belvárosban található irodában félhomály és csend van. A telefon végre nem csöng szüntelenül, és a kollégák hangja sem tölti már be a teret.
Különös ez a hirtelen jött nyugalom az egész napos pörgés és zsivaj után.
Az asztalomnál ülve, élvezem a csendet, és hogy végre elmélyülhetek a munkámban anélkül, hogy bármi is megzavarna.
Mielőtt az örömöm kiteljesedhetne, hirtelen furcsa bizsergést érzek a tarkómon. Egy pillanatra megborzongok, aztán megrázom a fejem, és igyekszem nem tudomást venni róla. Tekintetem a monitorra függesztem és a képernyőn látható tervrajzot tanulmányozom. Ujjaim gyorsan siklanak a billentyűzeten, ahogy bonyolult számításokat végzek. Azt akarom, hogy minden adat és méret tökéletes legyen a holnapi megbeszélésre. Jelenleg ez a komplexum az egyik legfontosabb az életemben. Fő célként pedig az lebeg a szemem előtt, hogy úgy kell megterveznem ezt, hogy végre lenyűgözhessem őt. A monitoron húzódó rengeteg vonal tökéletesen bemutatja a legmodernebb építési stílust, amit ezen a terven alkalmaztam. Alig várom, hogy minden adat a helyére kerüljön, és a program által életre keljen a szemem előtt egy újabb csoda. A fantasztikus és egyedi dizájn mellett, odafigyeltem a korszerű építési elemekre. Fontos volt számomra, hogy az épületek külső szigetelése hővédő anyagból készüljön és lényeges szempont volt a napenergia hasznosítása is.
Mindent beleadtam ebbe a megbízásba. Talán túl sokat is. Felsóhajtok. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mindezt azért teszem, mert mindennél jobbam vágyom arra, hogy végre ő is elismerje a munkámat!
Ahogy nézem a terveket, szinte magam előtt látom, hogy fog kinézni amikor elkészül. Biztos vagyok benne, hogy ez az ötlet elhozza a várva várt áttörést.
A tőlem jobb kézre eső, kihalt és sötét folyosó hirtelen fényárba borul. Azt hittem már csak egyedül én vagyok az emeleten! Oldalra kapom a tekintetemet, de a riadalomtól képtelen vagyok megmoccanni.
A pulzusom megemelkedik, érzem ahogy a vér végigszáguld az ereimben és a fülemben hallom a saját szívem dobogását. Kezem automatikusan fonódik a tűzőgép sima és hideg felületére. Nem nagy, és nem túl nehéz, de ha ütni kell vele, talán hatásos lesz…
Fülelek. Kezem alatt az alkalmi fegyverrel, mozdulatlanul várok. Hirtelen halk léptek zaja veri fel a csendet. A szemem sarkából nem látok senkit, csak azt hallom, ahogy cipőtalpak koppannak a folyosó padlóján. Valaki közeledik.
Óvatosan oldalra fordítom a fejem, és kissé hátrébb dőlök, hátha megpillantom, hogy ki lehet a betolakodó. A léptek hangja egyre közelebbi, de továbbra sem látok senkit. Most már kifejezetten ideges vagyok.
- Van ott valaki? – hangom olyan vékonyan cseng, mintha csak egércincogás lenne.
Megköszörülöm a torkom, és teszek egy újabb kísérletet. – Ki van ott? – hát nem lett sokkal jobb, de talán legalább már hallható vagyok.
Egy kéz simul a hátamra a semmiből.
