A mobil után nyúlok és közben összeugrik a gyomrom. Kezem már lendülne, hogy felvegyem, de aztán megáll a levegőben. Amíg azon agyalok, hogy fogadjam–e a hívást, a telefon elhallgat. Még egy megkönnyebbült sóhajt sem ejthetek, máris újra csengeni kezd. Hosszan hallgatom, mielőtt a fülemhez emelem a készüléket.
- Igen? – szólalok meg remegő hangon.
- Rose! – hangzik fel a vészjósló, kimért bariton a vonal másik végén.
Hallani akartam őt, ez volt az egyetlen vágyam egész idő alatt, de most mégis görcsbe rándul a gyomrom. – Megtennéd, hogy idefáradsz a Baymont Inn–be?
- Hogyan?
- Történt egy kis probléma a foglaláskor. – Jack hűvös szavai a lelkemig hatol – Csak te tudod helyrehozni a hölgy szerint!
- Nem tudom, miről beszélsz… – felelem halkan.
- Rose! – hangzik ellentmondást nem tűrően.
- Indulok! – mondom sietve és kinyomom a hívást.
Miért is egyeztem bele? Hogy lehettem ilyen ostoba!? Ó, Istenem, mit tettem és hogy fogok ebből kimászni? A fotelbe roskadok. Elszégyellem magam. Mit tettem? A szüleim sosem hagyták, hogy gonosz módon viselkedjek bárkivel is, és ez beleivódott a sejtjeimbe. De talán nem eléggé… Újra megszólal a telefon. Újra ő az. Jack. A francba! Most nem hagyom sokáig csörögni, gyorsan felkapom, de nincs időm még csak egy hallót se mondani, mert Jack szavai töltik be az étert
- Melegen öltözz majd fel!
Reagálni sincs időm, mert azonnal le is teszi. Szó szerint lefagyok a szavaitól.
Ez elképesztő. Egy kis hotel és valóban teljesítette a kéréseimet? Te jó ég! Nagy bajban vagyok. Ahelyett, hogy elővéve a profizmusomat félretettem volna mindent és csak a tervezéssel törődtem volna, hogy meggyőzzem őt a lehetőségekről, ostoba megbántott kislányként viselkedtem.
Jack ezek után nemhogy a terveimre nem vet egy pillantást sem a jövőben, hanem örülhetek, ha nem akaszt egy hatalmas pert a nyakamba, mert az ő kapcsolatait használtam fel a Sunset birtok tervezésénél.
És akkor még itt van ez a valentin napi csodaszállásos ügy. Ó jaj, nekem. De nincs mit tenni. Szembe kell néznem a tetteim következményeivel… Itt az ideje felnőttként viselkedni.
Átöltözöm a kényelmes ruhámból egy fekete, mélyen dekoltált, rafinált szabású szatén ruhába, amit a napokban szereztem be. Amikor a webáruházban rábukkantam erre a szépségre, gondolkodás nélkül tettem a kosárba, de eszembe sem volt soha hordani. A ruha hossza messze rövidebb volt, az összes gardróbomban lévő darabnál. És persze azt sem mondhatjuk, hogy meleg. De nem érdekel! Felszegem az állam, és elégedetten nézek végig a fedetlen combomon és a nem kihívó, de mégis sokat ígérő dekoltázsomon. Vajon mit szól majd Jack, ha meglát ebben a szerelésben? De talán nem is neki öltöztem így fel. Bevallom magamnak, hogy bár nem ismerem a randipartnerét, de kimondatlanul is az is a célom az öltözékemmel, hogy lássák, milyen jól nézek ki. Ezt részben szégyellem, másrészt pedig büszke vagyok magamra az őszinteségemért. Továbbgondolva azt is beismerem, hogy azt is jelezni akarom Jack felé, hogy nem tört össze, amiért kihasznált. Ahogy mindez végigfut az elmémben, rájövök, hogy titkon örülök neki, hogy a lelkemet nem láthatja, mert az bizony darabokban hever a padlón.
Nyakamba gyöngysort akasztok, szőke hajamat szigorú kontyba tüzöm a tarkómon. Előveszek egy magas sarkú piros lakkcipőt – szintén új szerzemény –, majd gondosan kisminkelem magam. Megállok az egész alakos tükör előtt és elégedetten pillantok bele. A tükörképem egy szép nőt mutat. Pont ahogy terveztem.
Mégis megtorpanok egy pillanatra.
Elinduljak-e vagy sem a hotelhez? Jack vár, de vajon kész meghallgatni az érveimet, vagy egyszerűen leteremt ott mindenki előtt? Netán mégis túlzás ez a ruha egy kínos ügy tisztázáshoz?
Nem tudom mit csináljak, teljesen elbizonytalanodtam.
