Nem tudnék tükörbe nézni, hogy ne álljak ki az igazamért. A ruhát pedig még véletlenül sem cseréltem le.
Felszegem az állam, és elindulok, bár nehezen mozdul a lábam. Nem szeretnék belegondolni, milyen lesz őt egy másik nő oldalán látni. Félek, hogy a gondosan felépített álarcom egy pillanat alatt hullik majd a földre, ha a szemébe nézek, de erősnek kell mutatkoznom. Ha már a szívem hagytam darabokra törni, a karrierem szempontjából erőt kell vennem magamon és meg kell tennem, hogy megmagyarázzak mindent. Tudom, hogy kevés esélyem lesz beszélni vele, hiszen csak azért hívott oda, hogy a félreértés tisztázásra kerüljön, mégis reménykedem egy röpke pillanatban, amikor esélyt kapok majd.
Gyors pillantást vetek az órára és elhatározom magam. Nem törődőm azzal mi vár rám a hotelben. A profizmusomra kell hagyatkoznom. A szexi külsőm csupán bónusz arra az esetre, ha a másik nő egy valódi szépség lenne. Azt akarom, hogy Jack érezze, mit veszített!
Pontosan követem a navigáció utasításait, és a GPS azt írja, hogy kicsivel több, mint hatvan percnyi út vár rám.
A magas, vékony cipősarok persze már az első percben rossz döntésnek bizonyult, de mégis hősiesen– na jó, magamban azért káromkodva–, rovom a kilométereket.
Az egy órás út alatt számtalanszor eljátszok a gondolattal, hogy félreállok, aztán egy éles kanyarral megfordulva visszahajtok a városba. A düh, kétségbeesés és szégyen egész palettáját felvonultatom magamban, mire odaérek a hotelhez. Nem tudom mi vár rám. Beismerem magamnak, hogy nagyon félek. Nem Jacktől, hanem önmagamtól. Tudom, ha meglátom őt képtelen leszek elpalástolni az érzéseimet és minden az arcomra lesz írva. Ettől tartok a leginkább. Hogy elárulom magam, de minden hiábavaló lesz… Hogy szembesülnöm kell azzal, hogy egyáltalán nem érdeklem Jacket, sőt, hogy még a karrieremet is tönkre fogja tenni. A fantáziám, amely sokszor a legjobb barátom, most ellenségemmé válik: az elmémben olyan éles a kisfilm, amelyben azt látom, hogy az a másik nő elégedetten, gúnyos mosollyal az arcán karol belé, én meg ott állok, megszégyenülten, hogy fizikai fájdalmat élek át.
Befordulok a hotelhez vezető útra. A szállás előtt, egészen közel a bejárathoz, egy hatalmas fekete autó várakozik. Bárhol felismerném. Jack autója az. Gyomrom apró csomóban liftezik a bordáim alatt, ahogy leparkolok mellé. Mélyet sóhajtok, aztán felszegem az állam, leállítom az autót, kinyitom az ajtót, majd az apró hófehér kavicsos útra lépek.
Az apró csillogó kis köveken a cipősarkam rengetegszer süpped el a talajban, ahogy a mesebeli szállás felé közelítek. Még a dühöm, és a kismilliónyi, engem gúzsba kötő érzések mellett is rácsodálkozom, milyen gyönyörű ez a hely. Egy mesebeli csoda. Imádtam volna, ha nem így kerülök ide. A hűvös éjszaka ellenére, az izgalom miatt, melegem van, még a kabátomat sem gomboltam össze. Annyira szorongok, hogy a vérem a fülemben dobol, a szívem pedig a bordáimat döngeti.
- Üdvözlöm! Miben segíthetek? – szólít meg egy kellemes női hang a recepciós pult mögül, miután belépek a régimódi ajtón a bájos hallba.
- Jó estét! – feleltem. – Mr. Lambertet keresem.
- Miss Evans? – kérdezi zavartan a fiatal nő.
- Igen – nyögöm és nem is tudom, mit gondoljak afelől, hogy még a személyzetet is értesítette a jövetelemről. Plusz, ahogy a recepciósnak mindkét orcáján kis piros foltok gyúltak, abban is biztos vagyok, hogy valami nagy botrányra számíthatok. Mielőtt azonban a teljes kétségbeesés széléra sodródnék, a hölgy kilép a pultja mögül és határozottan közli velem:
- Fáradjon utánam!
A szőnyeggel borított lépcső elnyeli lépteim zaját, amint követem az emeletre.
A színes falakon tüneményes gyerkőcök és családjaikról készült képek sokasága függ. A gondosan válogatott bútorok, színek és képek a luxus mellett barátságos légkört is árasztanak.
- Meg is érkeztünk. – Áll meg a hölgy egy vanília színűre festett ajtó előtt. – Érezzék jól magukat! – mondja, miközben kissé kinyitja az ajtót, és mielőtt elfordul, még látom a szemem sarkából, ahogy elpirul.
A tekintetemmel követem fürge lépteit, míg el nem nyeli a lépcsők sora. Teljesen összezavarodva állok a küszöbön. Hogy érti, hogy érezzük jól magunkat? Meghibbant? Vagy én? Óvatosan kissé beljebb tolom az ajtót. Épp csak résnyire. Sehol senki! Tanácstalanul topogok folyosón. Bemenjek, és nézzek farkasszemet velük, és vállaljam a tetteimért a felelősséget, vagy most azonnal tűnjek el, mint a kámfor?
Győz a neveltetésem, és a józanész. Jobb tenyeremet az ajtónak nyomom, és egy határozott mozdulattal belököm.
A kellemes meleg egyből arcon csap. Sehol a dermesztő szellőztetésnek a nyoma, amit kértem.
Jó, végülis több, mint egy órát autóztam idáig, ez idő alatt, bőven volt idő újra befűteni a szobát.
– Mr. Lambert? – nézek körbe, de senkit sem látok.
Nem merem a keresztnevén szólítani. Már így is épp eléggé túlfeszítettem a húrt kettőnk közt.
A szoba szemmel láthatóan üres. Mégis, hol lehetnek ezek ketten?
