Az ajtófélfának támaszkodva néztem, ahogy Jack egy vékony rövidnadrágban és egy laza trikóban, a tömör mahagóni asztal lapjának támaszkodva éppen nyújtásokat végzett. Karján az izmok kidagadtak, miközben szabályosan folytatta a gyakorlatot. Feszes teste minden mozdulatra változott. A lenge trikó oldalról bepillantást engedett a felsőtestére. Kőszobor keménységű mellizmai ingerlően dudorodtak előttem. Bajban voltam.
A józan ész azt diktálta volna, hogy a lehető legsürgősebben menjek vissza az asztalomhoz, vagy a konyhába, vagy bárhova, csak onnan el, de képtelen voltam megmozdulni. A látványa egyszerűen odaszegezett a küszöbre. Biztosan tudom, hogy ez volt az a pont, ami után már nem volt megállás, a fantáziám önálló életre kelt, és azóta korlátlanul áraszt el erotikus és izgató képekkel kettőnkről. Rá kellett jönnöm, hogy ha valami, akkor a képzelet igazán sunyi gépezet. Ettől fogva a legváratlanabb helyzetekben képes vagyok fülig vörösödni a jelenlétében. Hiába rejtette a legtöbbször márkás – és valószínűleg drága – öltöny a testét előlem, én már csak ezeket a képeket láttam magam előtt.
Bátorságom sosem volt lépni felé, ehelyett azóta még inkább a munkába temetkezem. Oda, ahol biztonságban, és jól éreztem magam. Már kislánykoromban eldöntöttem, hogy építész szeretnék lenni. Imádtam rajzolni és hagyni, hogy a fantáziám szabadon szárnyaljon. Ha megláttam egy fehér lapot erős késztetést éreztem, hogy vonalakat húzzak rá és az esetek többségében az egyenesek mindig összeálltak egy ház rajzává. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy ez az én utam, mivel a szüleim először nem erre a pályára szántak. Ők egy kis gazdaságot vezettek nem messze a várostól, de ez nem volt mindig így. Édesapám is tervezőnek tanult, pont mint én, és elmondása alapján nagy lehetőségek álltak előtte, de egy nagyobb kudarc után feladta az álmait. Féltett engem is a csalódástól, de meg kellett mutatnom neki, hogy az életemet csakis én élhetem. A hibákból pedig tanulhatok és csak jobbá formálhatják a jellemem. Ezért az eszméért küzdöttem nap mint nap, míg ők állatokkal foglalkoztak és idény növényeket termesztettek a kicsi területen. Az örökös álmuk az volt, hogy én, az egyszem gyermekük viszem majd tovább a családi gazdaságot. Én viszont utáltam ezt a tervet. A precizitás hiánya és a hirtelen változás volt a vesztem, ami egy gazdaságban kézenfekvő a mindennapok megoldásához. Nem éreztem jól magam ebben a munkában, és sok időbe telt, mire volt bátorságom ezt bevallani nekik. Őszinte döbbenet ült ki az arcukra a hír hallatán, de mivel csak a legjobbakat szerették volna mindig is nekem, elfogadták a döntésemet. Amióta pedig látják, hogy a lelkesedésem töretlen, és a tervezéssel képes vagyok megvalósítani önmagam, és hogy milyen izgatottan kísérem végig egy–egy folyamat megszületését, megnyugodtak.
Az elmúlt időszakban igyekeztem a lehető legtöbb projektben részt venni, élveztem, ha egy nehezebb munka végén a kész rajz precíz vonalakkal megjelent a számítógépem monitorján.
Most mégis egy éles dudaszó ránt vissza a jelenbe. Véget kell vetnem a gondolatmenetemnek és újra a forgalomra kell koncentrálnom, mert az előttem haladó autó féklámpája túl sokszor villan fel. Nem szeretek olyan ember után menni autóval, akinek a reakciója nem kiszámítható számomra. Gyorsan kiteszem az indexet, megelőzöm, majd tempósan, de a szabályokat betartva néhány perccel később meg is érkezem a tisztítószalon elé.
Miután ott végzek, visszasietek az irodába. A modern vonalvezetésű épület elé érve leparkolok. Kipattanok a kocsimból és kapkodó mozdulatokkal veszem ki a hátsó ülésről a frissen tisztított öltönyt, amit egy műanyag huzat véd.
A karomra terítem a grafitszürke Armanit, és sietős léptekkel igyekszem a lift felé. Biccentek a két kosztümös hölggyel beszélő recepciósnak, beszívom a friss virágok illatát, amelyek az előcsarnokot díszítik, majd a felvonóhoz érve örömmel konstatálom, hogy az épp a földszinten tartózkodik. Belépek és megnyomom az emeletünk gombját. A lift apró zöttyenéssel elindul. A rövid út alatt összeugrik a gyomrom.
Mire az irodánk elé érkezem, már kifejezetten bosszús vagyok. Hogy gondolhatja azt Jack, hogy ellógtam a mai napot? Hogy nem jut eszébe, hogy pont ő volt az, aki futtában az asztalomra dobta a tisztító céduláját, miközben a kávéját kortyolta, és egy tervrajzot szorongatott a kezében.
– Miss Evans, kérem, hozza el az öltönyömet a tisztítóból! – mondta, és meg sem várva a válaszomat, már kívül is volt az ajtón. Magamban azt is hozzáteszem, hogy férfias parfümje bekúszott az orromba, és kényszeríteni kellett magam, hogy a feladatomra tudjak koncentrálni.
Mire belépek az irodába, ezek a gondolatok tovább fokozzák a bosszúságomat.
Miközben Jack felségterülete felé haladok, magassarkú cipőm zaját elnyeli a padlót borító szürke színű szőnyeg. Körülnézek a kietlen irodában. Mostanra már senki sincs az asztala mögött. Lopva az órámra pillantok, ahogy nagy műgonddal a szék háttámlájára terítettem az öltönyt rejtő zsákot.
Majdnem hét óra van. Így már világos, miért nincs itt senki. Ebben a kései időpontban, már mindegyik kollégám a családja körében van, csak én koptatom a padlót még ilyenkor is itt.
Mindezt pedig teszem azért, mert egy titkos projekten dolgozom, immáron több mint fél éve. Mikor realizálódott bennem, hogy Jacknek esze ágában sincs kiemelni a többi tervező közül, magánakcióba kezdtem a háta mögött. Az a tervem, hogy majd azzal nyerem el az elismerését és a bizalmát.
Az elmúlt hónapokban tárgyalásokra jártam és lázasan forgott az agyam, ahogy a leendő épület rajza napról napra kiteljesedett előttem. Imádom ezt a munkát! Minden tervezés egy igazi álom megvalósulása, de ez az én saját álmom is volt. Egy szabadidőpark a város szélén, ahol jól érezheti magát a kisgyerektől kezdve a rá szeretettel vigyázó nagyszülőig mindenki. A különlegessége pedig a környezettudatosság volt. Olyan speciális megoldásokat vetettem be, ami igazán újszerű, és egyedi volt. Imádtam minden épületet és parkot a komplexumban. Ebben a pillanatban villan be, hogy a pihenőhely, amit a virágpark mellé terveztem, mennyivel pompásabban festene egy mohazöld, rombusz alakú tetővel. Azonnal meg kell csinálnom a változtatást rajta! Az asztalomhoz ülök, begépelem a jelszót és nézem, ahogy életre kel a képernyő.
– Rose! – csendül fel az az érces bariton. – Na, végre, hogy visszaértél! – Jack ott áll az asztalom előtt, megdörzsöli enyhén borostás állát és várakozásteljesen néz rám.
Leesik az állam! Nem csak attól, hogy egyáltalán, hogy kerül ide elém úgy, hogy még csak nem is hallottam a lépteit, hanem leginkább azért, mert most tegezett le először, amióta ismerem. Úgy fest, neki fel sem tűnik!
– Kérlek, gyere be az irodámba, mutatni szeretnék a számítógépemen valamit! Nem hagy nyugodni a tervekkel kapcsolatban egy részlet. A város déli részén húzódik egy terület a régi konzervgyár helyén. Igazi kiaknázatlan kincsesbánya tervezés szempontjából. Mindennel rendelkezik, amire szükségünk lehet. A szerveren találod egy közös mappában az anyagot Sunset néven.
– Sunset? – nézek rá kérdőn. – Az melyik terv? – teszem hozzá, hogy időt nyerjek. – Nem tudok ilyen projektről – teszem hozzá gyorsan, majd megrántom a vállam, és idegesen a fülem mögé tűröm a hajam.
– Hát persze, hogy nem, hiszen most említem neked. – Jack mosolya részegítő. Barna szeme megvillan, ahogy kihúzza magát előttem. Csípőre teszi a kezét, kivillantva izmos hasfalát, amit elfed előlem az ing szövete, de én pontosan tudom, hogy ott van – Ez egy önálló tervezés. Csak én dolgozom rajta egyedül, de valaki tárgyalni kezdett a telek tulajjal, és ez nem hagy nyugodni.
Ő dolgozik rajta? Egyedül? Én dolgozom rajta, egyedül! Vagy… Úristen! Mi folyik itt? Vagy ez csak véletlen…? De hiszen, ugyanott van, ahol mondta. A régi konzervgyár mögött. Persze van ott több eladó nagy szabad terület. Na, de hogy a név is stimmel…? Én is pont ezt a helyet néztem ki magamnak. Ide álmodtam meg a szabadidőparkomat. Nem lehetek ennyire peches… Mi történik itt?
