Keresés
Erika Anthony

RÓZSASZÁL A PÁRNÁN 16/5. rész

  • Mi a terved azzal a területtel? – teszem fel hangosan a kérdést, hátha ebből rájöhetek valamire.
  • Egy modern szállodaláncot terveznék oda a legújabb technológiával, a szomszédságába pedig egy turista komplexumot, korszerű beépítésekkel. Hatalmas megbízás lenne.
  • Értem – mondom halkan és némiképpen megsemmisülve.

Akkor bár ugyanaz az hely lesz, mit sem tud az én magánakciómról.

  • Kérlek, nyomtass ki minden tervet a területről és hozd be az irodámba. Várj csak, gyorsan engedélyezem, hogy hozzáférj te is az anyaghoz innen a gépedről, és utána tudunk közösen dolgozni rajta – hadarja, majd sarkon fordul, és eltűnik az ajtó mögött.

Magamba roskadva ülök le a székemre.

Fenekem alatt zizegve zörög a drága öltönyt rejtő zsák, de most nem érdekel. Bosszúsan még egy kicsit rugózom is rajta, hogy biztosan legyen rajta legalább egy ránc.

Az álmom egy pillanat alatt foszlik szerte. Tudtam, amire Jack Lambert kiveti a hálóját, azt meg is szerzi. A gyönyörű parkom tervei semmissé válhatnak egy nagyratörő turista komplexum mellett. Hiszen a számokhoz én is értek, és tisztában vagyok a nyereség fogalmával is.

Mégis csalódott vagyok. Iszonyú csalódott! Őszintén bíztam magamban. Amikor a telek tulajdonosait, egy idős házaspárt megkerestem, hogy mibe fektessenek be a jövőben, csillogó szemekkel, lelkesen lapozgatták a rajzaimat. Imádták a hatalmas zöld felületeket és a kisebb kiszolgáló egységeket, amik újszerűen, de mégis lágyan simultak bele a természetbe. Úgy tűnt a pénz, és a piszkos anyagiak azonban nem vetekedhetnek azzal, ha valaki a természetet óvná. De vajon az idős házaspár beszélt Jacknek rólam? Elmondták, hogy én már jártam náluk, és megmutattam a terveimet? Bár Jack egy szóval sem említette ezt az előbb. Nyilván nem szóltak neki erről. Akkor egyelőre maradjon is ez az én titkom, határozom el. A csalódottságomat sem láthatja rajtam! A profizmus az alappillére egy előléptetésnek! Megemelem az állam, kihúzom magam, aztán belépek a rendszerbe, és a közös könyvtárból lehívom a telek térképét. Amint megjelenik a képernyőmön, rányomok a nyomtatást jelző ikonra. Veszek pár mély levegőt, és odasétálok a készülékhez.  Ahogy haladok a nagy tárgyalónk üveg ablaka mellett, a tükrös felület könyörtelenül tolja az arcomba, hogy mennyire nem sikerült összeszedni magam. Egy pillanatra megtorpanok. Kék szememből eltűnt a csillogás, miközben a szám szélét rágcsálom. Megigazítom a blézerem gallérját és behunyom a szemem. Rose Evans kapd össze magad! – mantrázom magamban a mondatot.

  • Gond van? – harsan fel újra a mély bariton, de most már nagyon közelről. Jack közvetlenül ott áll mellettem, és a tükörben ő is az arcomat pásztázza. Jóval magasabb nálam, még így is, hogy tűsarkú cipőben vagyok. Ijedten nyitom ki a szemem. A vállamra teszi a kezét és érdeklődve válaszra vár. – Sikerült kinyomtatni?
  • Persze – suttogom, miközben konstatálom, hogy a hangom szabadságra ment.

A mai napon több kontaktus történt köztünk, mint az elmúlt egy évben. Nem értek semmit.

  • Hozom is – lépek gyorsan oldalra, és kikapom a még meleg papírokat a készülékből, aztán visszasietek az asztalomhoz. Kezem úgy remeg, hogy félek a tűzőgéppel a saját húsomba kapok bele, ahelyett, hogy a papírokat csatolnám össze.
  • Kérlek, tedd fel a tervezőasztalra a lapokat! – Jack eközben visszasétál és egy ceruzával a kezében int felém, amikor belépek az irodájába.

Te jó ég, hányszor képzeltem már el, hogy kettesben maradunk az épületben és ő elcsábít engem ebben a helyiségben. Az imént elmormolt mantra oly sebesen száguldott a semmibe, mint egy rakéta az űrben. Képtelen vagyok higgadtan viselkedni most a közelében. Nem is értem, mi változott meg köztünk.

  • Egy pillanat – bénázok az alulról megvilágított asztal előtt.

A francba! Hiszen az iménti kapcsozásnak semmi értelme sincs, ha ki kell feszítenem a terveket! Ennyit a profizmusról!

  • Segíthetek? – Jack kiveszi a kezemből a papírokat és pontosan szétszedve a megfelelő helyen odacsíptetve felhelyezi a lapokat az asztalra. – Mit gondolsz róla? – fordul meg és kérdőn néz rám.

Na jó, lövésem sincs, hogy milyen kérdés hangzott el éppen. Az agyam egyetlen életképes sejtjét lefoglalja, hogy Jack feszes hátsóját bámultam és izmos felkarjában gyönyörködtem, míg ő precízen dolgozott előttem a papírokkal.

  • Hogyan? – egy mentőszó. Ezt még az egyetemen tanultam a linkebb csoporttársaimtól. Erre nincs megfelelő válasz. A kérdezőnek muszáj újra feltennie a kérdést, így egy kisebb egérutat nyerhetek. Szerencsére Jack nem mérgelődik, hanem papaírforma szerint, készségesen megismétli:
  • Mit gondolsz a területről? – néz rám, és közben féloldalasan elvigyorodik. Hófehér fogsora kivillan dús ajka mögül.
  • Remek helyen van – nyögöm ki, és teszek két lépést az asztal felé. Igyekszem kizárni a jelenlétét. Azt is, hogy az illata részegítően hat felbolydult érzékeimre, – páratlan lehetőséget rejt a terület.
  • Igaz? – Jack ráhajol az asztalra, majd izgatottan skiccelni kezd a lapra. Hosszú ujjai közt csak úgy serceg a ceruza. – Ide gondoltam egy szállodát – rajzol fel egy elnagyolt vázlatot a tervéről –, ide pedig egy turista csalogató sétáló utcát, tele divatos üzletekkel meg a hozzájuk tartozó szórakoztató egységekkel.
  • És hol lesznek a fák és a park területe? – a szavak automatikusan gördülnek le az ajkamról, bele sem gondolok miket beszélek.

Jack tervein csak beton, üveg és fém kapott helyet.

  • Fák? – pillant értetlenkedve felém. – Ha valaki fákat akar nézegetni, akkor menjen az erdőbe. Ez a hely az életről, az impulzív lüktetésről fog szólni.
  • Lüktetés – ismétlem meg a szavait, mire felkapja a fejét és a tekintetünk összekapcsolódik a tervrajz felett.

A levegő úgy izzik fel közöttünk, mint a narancsszínű parázs a lebbenő szélben. Nem bírom levenni a pillantásom szép ívű szájáról. Ha most a vágyálmaimban lennék, akkor egy szempillantás alatt letámadnám őt, és itt a tervezőasztalnak dőlve élvezném kívánatos ajka és szép kezei kényeztetését. Sokszor fantáziáltam erről, és már tűpontosan ismerem a folytatást, de sajnos a valóság teljesen más. A képzeletemben mindig kihívó voltam és rámenős, nem pedig szende és visszahúzódó, ahogy a valóságban. Sose mernék kezdeményezni. Mégis imádok ezen elmerengeni és odaképzelni magam a jelenetbe. Ilyenkor szinte érezem Jack leheletének simogatását a bőrömön. Az álmodozásból aztán hirtelen szakít ki egy éles berregés. Jack készüléke az asztalán őrjítő táncot jár, majdnem le is pottyan a rezgéstől, annyira a szélén felejtette.

  • Elnézést! – szakítja meg a kontaktust köztünk, majd pár lépéssel az asztalánál terem, és felkapja a készüléket, aztán beleszól.

Halkan beszél, már-már fojtottan, nekem háttal állva. Zavartan ácsorgok a süppedős szőnyegen és azon tanakodom magamban, hogy ki kellene mennem – hiszen szemmel láthatóan magánbeszélgetése van –, de mire döntésre jutnék már bontja is a vonalat.

  • Rose, milyen nap lesz jövő hét pénteken? – szegezi nekem a kérdést, miközben állán dobol az elsötétült telefonnal.
  • Fogalmam sincs – rántom meg a vállam, de mint egy jó alkalmazott mégis a telefonom után nyúlok és azonnal megnyitom a naptárat. – Pénteken? – kérdezem az apró kijelzőt nézve.
  • Igen.
  • Február 14 – olvasom a dátumot. – Valentin nap…
  • Ó, hogy az a … – mormolja Jack az orra alatt.
  • Baj van? – kérdezem.