Feladat: Szállás foglalás
A düh úgy szikrázik fel bennem, hogy elhomályosul a látásom. Legszívesebben a falhoz vágnám az átkozott készüléket. Hogy van képe, egy ilyen jelenet után feladatot is kiosztani nekem?! Ujjam reflexből körözni kezd az elfogadás gomb felett. Naponta több tucatszor, oda sem nézve tettem meg ezt a mozdulatot, de most képtelen vagyok rá.
Dühösen bevágom a táskába a telefont és lerohanok a lépcsőn, ki az üvegajtón, át a parkolón, egyenesen a kocsimhoz. Gyorsan beülök a kormány mögé, és vissza sem nézve hazavezetek.
Szomorúan nyitok be a lakásom, sötétpiros ajtaján.
Ezt az épületet és a benne található lakásokat az édesapám tervezte, még kezdő építész korában. Ez volt a vizsgamunkája. Nagyon ígéretes tervező volt, de miután csalódott az ágazatban lévő emberekben és a pénz hajszolása jócskán felülírta a józan észt, feladta az álmait. Nem sokkal a döntése után, ismerkedett meg az édesanyámmal. Anya gazdálkodó családból származott és boldogan mutatta meg neki, hogy milyen az élet a farmon, amibe rögtön bele is szeretett. Boldogok voltak együtt, hiszen a nulláról építették fel a saját gazdaságukat. Viszont amikor megtudtam, hogy eladóvá vált egy ingatlan az apám által tetvezett épületben, azonnal ajánlatot tettem rá. Nem hagyhattam, hogy másé legyen. Az örökségem egy részét láttam benne. Nem pénzbeli, hanem érzelmi értelemben. Az édesapámból egy rész. A gondolatai, a tervei az álmai mindig velem voltak, amikor hazaértem. Igyekeztem a tőle tanultakat belevinni a munkámba, hogy egyszer én is olyan nagyszerű építész legyek, mint ő lehetett volna…
Mindig büszkeséggel töltött el, ha beléptem az otthonomba. A két hálószobás, modern vonalvezetésű konyharésszel ellátott, nagy nappalival rendelkező lakás tökéletes volt számomra. Világos színekkel és praktikus bútorokkal rendeztem be. Az ingatlan leglátványosabb része a nagy, nyitott nappali tér, amely a társasági élet kedvelőinek ideális megoldás lehetne, de ez nálam sajnos ezidáig nem töltötte be a neki szánt funkciót. Nem szerettem sok embert beengedni az életembe. A fő szempontom a kényelem volt, a letisztult stílussal vegyítve.
A praktikus tárgyakat szerettem magam köré gyűjteni, semmi felesleges kacat, vagy zavaró káosz nem volt az életemben.
Káosz.
Na persze! – horkantam fel magamban. Kivéve Jack, aki az én örök káoszom.
Még mindig forr bennem a düh, miközben leveszem a ruháimat, de bármennyire is indulatok kavarognak bennem, mégis szépen összehajtogatva a szék hátuljára terítem őket. Kiveszek a gardróbszekrényből egy kényelmes, bézs színű melegítő nadrágot és egy hófehér pólót, majd magamra húzom őket. Újra lófarokba fogom a mostanra már teljesen összezilálódott hajamat, aztán leülök a néma csendbe burkolódzó lakásban a szürke kanapéra.
Este van, és félhomály, de nem akarok villanyt kapcsolni. Szorosan behunyom a szemem és fejem hátraejtem a puha párnákra. Érzem, ahogy egy könnycsepp végigcsordul az arcomon. Ez most nem a szégyen könnye, hanem a betelejesületlen vágyé.
A vágyé és a lehetőségé, ami feltartóztathatatlanul tör utat magának. Behunyom a szemem és átadom magam az érzéseimnek.
A bejártai ajtó csengőjére riadok. Talán Jack mégis utánam jött…? A csengő kitartóan zörög.
