Lassan pirkadt. A nyáj már mocorgott, indulni akart, de Julcsa még nem végzett a fejéssel. Pedig a tej kellett, egyre nagyobb kincs volt, hiszen már rég elmaradtak a tavasz szerelmes napjai, el a nyár termékeny, kisbárányokkal tarkázott hetei.
Az öreg juhász az akol ajtajából figyelte a tájat. Enyhe domboldalon állt az akol, délre nézett, hogy a téli nap enyhe melegét is befogja. Az akollal egybeépült a juhász háza is. Egyetlen szobája tökéletesen megfelelt… volna, ha használja valaki. Azonban az öreg a jószág mellett aludt, télen a szénában, nyáron a szénán. A házban meg nagyritkán megpihent egy–egy vándor. Megfért a régi csizmák, a birkák erős szagú kenőcsei, a rozsdás szerszámok közt.
Az akol félhomályából álmosan jött elő a kis Miska. Öregapja kedvtelve nézett végig a nyurga fiúcskán. Barna bőrén ragyogott a napfény, és kusza haja, mint a széltépte boglya, meredt a világba.
- Szedd össze magad, fiam! – szólt szeretettel az öreg. Ma gyön a számadás. Nevünk napja van.
- Jó reggelt, öregapám –mosolygott a gyerek. Mingyán megleszek. Cipőt is vegyek?
- Ha akarod.
- Akkor inkább nem… Majd a majorban. Addig se kopik. Meg aztán nem kényelmes.
- Pedig amikor idejöttél, le se akartad venni – mosolyog az öreg.
Pontosan tudja, hogy a nyáron mennyit nőtt a gyermek. És hogy a mezőn edzett talpnak olyan a cipellő, mintha szöges deszkán kellene járni.
- Persze, hogy nem. A légytül is féltem. Városon nem vót, csak a piaci, oszt’ az nem sokat ér.
- Várusba minden más –bólintott az öreg, és botjával megpiszkálta a földet.
Jól emlékezett a hatalmas épületekre, a szűk utcákra, ahol úgy érezte, menten ráomlik a sok ház. A sok szabályra, a finomkodó urizálásra, melyek mögött olyan tettek lapultak, amitől egy falusi a világ végébe bujdokolt volna. Emlékezett, pedig van már vagy húsz éve is, hogy ott járt. Ha nem a fia nősült volna, azonnal hazajött volna onnét. Így viszont hordta a szűk ruhákat, ette a rémes, túlbonyolított ételeket, próbált megfelelni a szóvirágokra. De érezte, hogy örömapaként is mindenki csak a tudatlan falusit látja benne, akinek fura, büdös szaga van.
Még, hogy büdös… – morgott az öreg, és óvatosan beszagolt a suba alá. Embörszagom van. Meg egy kis birka, de hát rúzsa nem terem itt az akolban, na –nyugtázta önmagát, és nyakába vette a tarisznyát, amit Julcsa hozott ki az elébb.
- Miskaa! –szólt hátra. A cserény mögött abbamaradt a locspocsolás.
- Gyövök mán, gyövök! –vidámkodott Miska, és csak úgy vizes testére kanyarította fel az inget. Haját tíz ujjal borzolta, igazította.
- Ezt is vedd fel, hagy lássák, mingyán legény leszöl –adott egy szalagos kalapot a fiúnak.
Új volt a kalap, fekete posztóját zöld selyemszalag díszítette, hátul jó arasznyit lelógva, hogy a szélnek is legyen mivel játszani.
- Tyű, az áldóját! –hökkent meg Miska. – Hunnét vette Öregapám?
- Vásárosoktúl, itt a szőlő alatt –mosolygott az öreg.
Tulajdonképpen igaz is volt. Azt nem tette hozzá, hogy a vásárosok tótok voltak, akik közül két férfi egy kis birkahús reményében került errefelé. Csakhogy a nyájat Pucok őrizte, teljes segédbojtári öntudatával. Pucok születésekor kapta nevét, szerény méretére való tekintettel. Utóbb aztán összeszedte magát, olyannyira, hogy egy évesen már kimagaslott a rája bízott birkák közül. Ezen kívül viszont nem tért el a felügyelt nyájtól, lévén a kuvasz és az ürü bundára, színre erősen hasonló.
Csak a kuvasz kissé morcosabb, ha hajnalban valaki felnyalábolja, és kondérba invitálja. Szóval Pucok határozott fellépése következtében nem csak a nyáj maradt sértetlen, de a sürgős távozás miatt egy formás kalap és egy fél nadrág is a helyszínen maradt. De ezt nem kell tudnia senkinek. A tótok meg tán most is futnak, és biztos, hogy a fiatalabb egész életében viseli mind Pucok névjegyét, mind a szégyent, hogy pont a kutyát akarta ellopni a nyájból.
Az öreg juhász betette maga mögött a karám ajtaját. Ma nincs legeltetés. Ma számadás van. Elszámolás az évvel, terméssel és veszteséggel, és leginkább: a becsülettel.
