Az akol öreg és kopott volt. Julcsa rég hazament, a birkák csendesen feküdtek. Pucok ugatva loholt gazdája elé, de okos kutyaszíve megérezte annak szomorúságát.
- Hát így vagyunk, Pucok… – sóhajtotta.
Elgondolkodva vacsorált a diófa alatt. A hasított fatörzsekből ütött asztal, a pad mind kicsit ridegek lettek így, Miska nélkül. Nem ízlett sem a szalonna, sem a pipa. El is tette mindkettőt.
Ködös hűvössel jött el az este. Szent Mihály, Szent Mihály, oda a nyár, oda a nyár… – sóhajtotta. Hanyatt dőlt a puha szénában, mélyen beszívta annak rét-illatát. A nyáj csendesen mocorgott, Pucok felügyelete alatt.
Elaludt az öreg juhász. Álmában megint fiatal volt. Szép ruhában, új subában állt az akol előtt. Mellette rég elhalt felesége, és hat gyermeke. Kettő még ma is él.
Ragyogó fény töltötte be az eget, és végtelen békesség szállt a tájra. A fényből előlépett a legfőbb Pásztor.
- Neved napja van, Mihály. Adj hát számot nekem is.
- Tudod te mindennek a számát, Uram –bólintott Mihály, és végignézett családján.
Mögöttük még sok-sok ember állt, némelyik a fényben, némelyik a ködben. Utódok, kik az időkön át viszik majd a vért, a nevet.
- Felcsapsz-e hozzám, Mihály? – kérdezte a Pásztor. – Örökös szolgálatra, míg világ a világ.
- Jövök, Uram! Jövök. Legyen meg a te akaratod… – és elindultak a fénybe.
Elaludt az öreg juhász. Meggyászolta a falu, az egész major. Az uraság négy gyászhuszárt rendelt, de a többi számadó körbeállta a koporsót:
- Ő közülünk való volt. Így kívánja a tisztesség.
Meglett, ősz hajú férfiak vitték vállukon a koporsót, családapák, kik egykor Mihály szeme előtt, keze alatt váltak tisztes emberré. Mögöttük gazdag és szegény, asszony és férfi. Kinek arcán pergett a könnye, kinek a szívében.
A számadás megvolt. Tisztességgel, becsülettel.
Ahogyan az egész élet.
VÉGE
