A majorság udvarán kint állt a nagy asztal. Erős lábai és vastag lapja akár magát a gazdaságot is jelképezhette volna, erejével és elpusztíthatatlan mivoltával. Az asztal mögött ült a gazdatiszt, előtte a nagykönyv. Az a könyv, amely az itteniek sorsát igazgatta. Élet és elmúlás, becsület és gyalázat tudója volt. Tiszteletteljes félkörben a cselédek, elől a számadók. A fiatalok könyvvel. Oda kellett is. Masinák és alkatrészek, számítások és kimutatások voltak benne. Ezeket már tisztázták az irodán, de a ceremónia kedvéért most is megjelentek.
Mert a szólítás a major ünnepe volt. Ide nem kellett pap, sem úr, sem zászló. Itt a lelkek áldoztak, a gerinc adott nemességet, és a szemek tüze lobogott.
A gazda a könyvből olvasva, név szerint szólította az embereket, asszonyokat. Először azokat, akik szerződéssel voltak itt. Azok közül is azokat, akik nem feleltek meg, vagy menni akartak. Ők megkapták a passzust, a segédtiszt felállva nyújtotta mindegyiknek. Volt, aki parolázott, volt, aki szó nélkül vette át, néhányan kiköptek. Náluk a gazda egy pillanatra odaérintette tollát a nagykönyvhöz. Innentől nem csak itt, de a környéken sem kapott munkát az ilyen ember. Méretre picike volt a folt, de a becsületen hatalmas: és legfőképp, lemoshatatlan.
Utána következtek a megújított szegődések. Mindenkinek hangosan kellett nyilatkoznia, hogy maradni akar. Az ő nevük mellé egy kis vonás került, majd, aki tudott írni, az aláírhatott. Aki nem, az csak megérintette a könyvet, vagy a tollat: a gazda pedig beírta a nevét. Ez az érintés többet ért itt, mint hétpecsétes szerződések sokak páncélszekrényében.
A cselédséghez szólították az új nemzedéket is. Éretlen kamaszhangok rikkantották, vagy mekegték az igent. Innentől már legénynek, leánynak számítottak. A gyermekkor számukra, a mai nappal véget ért. A többiek mosolyogtak, és arra gondoltak, amikor őket szólították először.
A számadók szólítása következett. A belső emberek csak az asztalra tették a könyvet, amit a gazda aláírt, szentesítve és lezárva az azévi eseményeket.
Majd jöttek a külső emberek. Csőszök, gulyások, kondások, és az öreg juhász. Ő volt mindőjük közül a legtöbb nyarat látott. Darabos, kevés szavú embernek ismerték, aki, ha szólt, nem mindig azt, amit a másik hallani akart. De szavaiban az egyszerű emberek tisztasága zengett. Mindenki tudta, ha jó, ha rossz, Mihály bácsi szemtől szembe mondja. Ritkán ígér és ritkán kér. De, amit ígér, az olyan biztos, mint a reggelek, és amit kér, azt becsület kérdése teljesíteni.
- Marad velünk, Mihály bácsi? –mosolygott a gazda. Mindenki tudta, hogy az öreg már a gazdaság része, akár a nyáj, vagy a cséplőgép. Itt született, itt szólították először, és itt élte le egész életét.
- Maradnék, ha el nem zavarnak, instállom –mosolygott vaskos bajusza alatt az öreg, és előrelépett.
A gazda is felállt az asztal mögül, és ahogy a többiekkel, úgy vele is parolázott. Szíve szerint megölelte volna, mert az öreg a gyermekkorától kedves ismerőse volt.
- Mi jót mond nekünk, hogy van a nyáj?
- Itt az elszámolás, tessék felróni a könyvbe –emelte botját, és végigfektette az asztalon.
Középtájt három szegletűre volt faragva, rajta rovátkák, pluszok, csillagok. A gazda és a tiszt alaposan megnézték. De olvasni nem tudták, ahogy az öreg sem a nagykönyvet.
- Tessék már felolvasni nekem, mert már romlik a szemem… –mismásolt a gazda, és ezen mindenki nevetett. – Majd én leszek a titkára, kérem. –hajolt meg a major feje, és színpadias mozdulattal ütötte tollát a kalamárisba.
- Na kérem, tessék jegyezni. Szaporaság… Ebbűl megmaradt… Kosok… Toklyó… Hullás… Sajt… gyapjú… Konyhára küldve…
A szólítás végén az öreg és unokája benéztek a korcsmába. Egy kupica férfias törköly és egy pohár bor mellett elbeszélgettek. Az év végének ünnepe, a ritkán kóstolt szesz beszédesebbé tette az öreget. Kellemesen elkvaterkáztak a többi számadóval. Részegségről, duhajkodásról azonban szó sem lehetett, ezt a pusztai rangsor már szigorúan tiltotta.
- Lassan ballaghatunk –szólt sarokban üldögélő unokájához a vén juhász. – Délután a vonattal mégy vissza a városba, anyádékhú. Megtartottam az ígéretemet, felgyógyítottalak, megerősödté. De mán vár az oskola. Oszt ott mást tanúsz majd, mint itten. Itten van az öreg tarisznyába a ruhád és elemózsiád. Osztán majd néha emlékezzé meg öregapádrú – húzta a kalap karimáját elkámpicsorodott védence szemébe.
Miska könnyei potyogtak ugyan, de kihúzta magát, és azt mondta:
- Úgy lészen. Nem hozok szégyönt öregapámra.
- Nem hát. Markos kis legény löttél. Oszt’ ha valaki beléd akaszt, hát nem jósolok neki sokat. Jó erős falak vannak ott, kennyed rá bármelliket.
Miska, a tüdőbajos, dörbedt, sápadt kis féreg, kit a pusztai nyár és az öreg élete gyógyított ki, megnézte a markát. Ő is érezte, már más ember, mint aki idejött. Már nem félt, ha zengett az ég, ha idegen jött. Megfelelt bármi kérdésre, egyenesen, szembe nézve. Nem, határozottan nem ajánlatos belékötni.
A vonat zaja és szaga ismerős volt Miskának. Ez már a nagyváros üzenete, annak része. Dohogó, füstölgő szívverés, mely hozza-viszi az utazókat, híreket, árukat.
Az öreg elgondolkodva ballagott hazafelé. Ismerősen simult talpa alá az út, ismerte minden porát és gödrét. Most mégis furcsán érezte magát, és többször megtapintotta subáját, gatyáját, hogy minden rendben van-e. Olyan csupasznak érezte magát.
