Az egy év alatt Zitát nem érdekelte senki, pontosabban majdnem senki, mert az egyszem szóba jöhető jelöltről gyorsan lebeszélte magát: ez még a Sanyinál is rosszabb! Tulajdonképpen azóta csak virtuálisan érezte magát nőnek, férfi és szerelem nélkül.
Asztalos Sándor megunta a várakozást, már megebédelt, az összes intéznivalóját letudta, csak ténfergett, majd hazament az egyszerű kis házba, ahol egymagában éldegélt Zitával való szakítása óta. Néha előfordult nála nő, de csak a „futottak még” kategóriából, semmi komoly.
Ennek ellenére az istenért sem ismerte volna be, még magának sem, hogy hiányzik neki Zita, a nevetése, a beszélgetések, az ölelése. Az utóbbi időben senki sem fordult meg nála, már nem is volt benne biztos, hogy férfi. De a tényt, hogy mégis az, azért szerette volna bebizonyítani magának.
Taktika az egész rohadt élet! – dünnyögött magában Zita, míg Sándort hívta. Most játszanom kell az érdektelen, jókedvű ismerőst!
Pedig Sándor hangja finom kis bizsergést okozott a gyomra tájékán, úgy, mint régen.
- Hol vagy? Végeztem! – csicsergett a telefonba. A válasz lelombozta:
- Hazamentem, éppen teát főzök magamnak. Azt hittem, már nem is hívsz fel…
Az ötlet hirtelen jött, de jónak tűnt:
- Tudod mit? Csinálj nekem is egy teát, hamarosan ott vagyok!
Az autó ugrabugrált a döcögős külvárosi úton, de vitte Zitát a feltámadó vággyal együtt a célja felé.
A beszélgetés semlegesen indult, amolyan udvarias „hogy vagy most, mit csinálsz, merre jártál” séma alapján zajlott. A tea finom volt és erős, a délutáni nap finoman cirógatott a teraszon. A kezük néha összeért a cukortartó fölött, vagy a kiskanál átadásakor.
A terasz melletti diófa ágai néha megrezdültek, lehullt néhány rozsdás levél a csészék mellé. Zita csak nézte az ismerős arcot, alakot, hallgatta a régi szöveget, ami már úgy hiányzott neki.
Sándor megmutatta a kis ház berendezését, aztán zavartan topogott Zita előtt. A nő akkor már tudta, mit is szeretne Sanyi. Azért egy kicsit hagyta még tipródni, majd rákérdezett:
- Miről is akartál velem beszélgetni?
A válasz nyíltsága némileg meglepte, bár Sándortól nem várhatott köntörfalazást, mindent úgy mondott ki, ahogyan gondolta.
- Tulajdonképpen szeretném kipróbálni, hogy még nevezhetem-e magam férfinak,
mert már azt sem tudom, milyen egy nővel… Te meg még most is nagyon bejössz nekem…
Tekintete éhesen pásztázott Zita domborodó pulóverén.
Ilyen invitálásra Zita nem számított. Egy pillanatig megütközve nézett a férfira, aztán keserűen elnevette magát. Igen, ez ő, az álmai lovagja, akivel évekig győzködött, de semmit sem tudott rajta változtatni.
Tudta, hogy épeszű férfi nem mond ilyet egy nőnek, és egy épeszű nő sem azt a választ adja rá, amit ő.
- Na gyere, asztalossanyi, bizonyítsunk! – és magához húzta a férfit.
És Asztalos Sándor megint hódító férfinak, Kollár Zita pedig csábos nőnek érezhette magát egy fél órára.
