Kollár Zita telefonja az árubemutató kellős közepén kezdett csilingelni. Zavartan odakapott a táskájához, a népes hallgatóság, és az előadó fiatalember feddő tekintetétől elpirulva.
Gyorsan megnézte a hívót: Tejóatyaég! – gondolta – az Asztalos Sándor! Felugrott, mindenkin átgázolva igyekezett az előtér felé.
A rendzavaró mobilt a zsebébe rejtve hagyta tovább muzsikálni.
Tudta, hogy Sándor nem ok nélkül hívja, csak az okát nem sejtette még. Hiszen a múlt héten úgy kerülték el egymást az utcán, hogy a köszönés is alig ért ki mindkettőjükből! Egy éve semmi közük egymáshoz, igaz, addig is csak úgy hellyel-közzel, jókora szünetekkel tarkított viszonyban álltak egymással.
Zita a válása óta nem is akart szorosabb kapcsolatot, gondoskodjon minden férfi magáról, – ez volt a jelszava. Nem cselédje ő senkinek! Sándor éppen megfelelt a kívánalmaknak, olyan „hol volt, hol nem volt” kapcsolatot tartottak egymással, ahogy a barátnőinek nevezte tréfásan a dolgot.
Pedig úgy magában egész életében arra a nagy, filmekben látott „lamúrra” várt, a herceggel, vagy királyfival – mindegy melyikükkel -, de ennek még a közelébe sem jutott el. Maradtak az ilyen egyszerű kis „asztalossanyik”, meg a „novákárpik”, amilyen a férje is volt.
- Halló – szólt bele izgatott, vidám hangon a telefonba, mintha csak tegnap beszéltek
volna utoljára.
Sándor találkozni szeretett volna vele, – beszélnünk kell – így mondta, majdnem hivatalosan. A hangján Zita érzett némi bizonytalanságot.
Egy kis konspiráció belefér, ha már ő hívott, gondolta, pedig legszívesebben csapot
papot otthagyva rohant volna Sándorhoz.
– Bocsi, most éppen egy előadáson vagyok, majd hívlak! – hárította el az azonnali találka lehetőségét, bár Sándort ismerve ez nem a legjobb taktika volt.
De most úgy érezte, az adu ász az ő kezében van. Mosolyogva ment vissza végighallgatni az előadást, persze az esze már máshol járt, és amúgy sem vett volna semmit. Csak az időt próbálta elütni most is, ahogy egy éve már folyamatosan, de a napok még így is érdektelenül teltek.
Egy évvel ezelőtt csúnyán összevesztek. „Asztalossanyi” képes volt megcsalni egy régi, már majdnem feledésbe ment kapcsolatával!
Zita sejtette, hogy nem ez lehetett az első, de most besokallt: hát neki tényleg csak egy ilyen
félállású szerető jut, ráadásul az is megcsalja?!
Ruhák nem voltak, amit Sándor után vághatott volna, így a sértegető szavaival dobálódzott, ahogy csak bírt. Még azt is a szemére hányta, amit végül is kedvelt Sanyiban, mert a kis eltűnései igazából titokzatossá tették az amúgy egyszerű férfit, fenntartva Zita érdeklődését és vágyát.
Azon a bizonyos májusi napon, Sándor sértődötten kivonult Zita életéből.
