Amikor belépek a lakásba először azt hiszem, a lemezjátszón megakadt a lemez, az előttem elterülő kép, mint agresszív vágás egy filmben, és az sem javít a helyzeten, amikor rájövök a „Menjél messzebb” szól a Kispál és a Borztól („És bár ne volna de ha van Ördög, Az akkor ő lesz”), nem a lemez, a lélegzetem akadt el, a zene szól tovább, Dávid a földön hever, körülötte vörös tócsa, árnyékom elrejtőzik a félhomályban, mert ha van emberi lélek, talán annyira sötét, csak árnyként látható, a Trollé biztosan, mert sejtem, ez az ő műve, és valahol egy híd alatt, amit emberek taposnak, élőben egy patkánnyal és egy döglött macskával játszik.
Néhány órával korábban egy internetkávézóban ülök, a név értelmetlenségén mosolygok, hiszen ma már az egész világ internetétterem, internetpark, internetnyilvánosvécé, ha akarsz bárhonnan netezhetsz, kutyasétáltatás közben, futás közben, kint a metrón vagy egy medencében, szarás közben, és megszokhatsz, de meg nem szökhetsz és az igazság az, valójában nem is akarsz.
A kerthelyiségben ülök, a kávém gőzölög, a cigim füstölög, és a telefonomat nyomkodom, csak pörgetem a hírfolyamot, átfutom mások élményeit, emlékeit, napi menüjét, a fizetett hirdetéseket és olcsó álbölcsességeket, amiket híres és kemény férfiak és nők szájába adtak egy képpel, amiket sohasem mondtak.
A rádióból a The Buggles-től a „Video kill the radio star” szól („Géppel újraírva az új technológián, És már értem a problémákat, amiket látsz”), elteszem a telefonomat, előveszem a legszebb mosolyomat, amikor elsétál mellettem egy szép lány, de rájövök, úgysem látja, mert nem a telefonja kijelzőjén vagyok, a kávézó ablakában a tükörképemre tekintek, és még abban is látom az arcomon a ráncokat, különösen a bal szemem alatt erőteljesek, talán mert az van közelebb a szívemhez, és amíg az évek ásta árkokat lesem magamon kívül megpillantom Dóri tükörképét.
– Ennyire el vagy ájulva magadtól? – kérdezi, közben a haját igazgatja üveges, törékeny sziluettjét bámulva maga előtt.
– Hát az tény, hogy majd elájulok ijedtemben, ha magamra nézek – mondom.
– Sokat vártál rám? – kérdezi mialatt leül, táskáját a székre akasztja, telefonját az asztalra teszi.
– Nem többet, mint máskor.
Mindig késik, pedig én is negyedórával később értem ide a megbeszéltnél, mert a buszjáratot megzavarta egy srác, aki éppen egy netes kihívást teljesített, amit nem részleteznék, de szükség volt, hozzá egy bagettre és egy gyíkra, meg némi gyomorra. Az akciójával sok kék lájkot szerzett, meg egyet a szeme alá is az egyik utastól, és kék volt a rendőrautó szirénája is, ami elvitte. De megérte, mert ennyi szívecskét még Valentin napon sem kaphatott volna.
Megérkezik a tortaszelet, amit Dóri rendelt, lencsevégre kapja mielőtt nekikezdene, még a kanadai rokona is azonnal láthatja, mit eszik éppen.
– Hallottál Dávidról? – kérdezi, villáját az édességbe szúrja, arcán savanyú mosoly jelenik meg, nem tudom, csak gondolom, az járhat a fejében, hány kalória lehet benne, és a gondolat elkeseríti, én meg egy cigire gyújtok, mert a testem egy templom és annak kelléke a füstölő.
– Mit kellett volna hallanom?
– Nagyon maga alatt van. Valaki folyamatosan oltogatja a műveit hozzászólásokban.
Dávid szobrász. Az én ízlésemnek kissé konzervatívak az alkotásai, de tagadhatatlanul tehetséges.
– Ismeri az illetőt?
– Nem. Szerintem csak egy troll. Tuti kamu profil. Másokkal is ezt csinálja. Lehet, hogy egy féltékeny vetélytárs, de az is lehet, simán csak egy seggfej. De Dávid nagyon magára vette.
– Nem kellene vele törődnie. Engem soha nem érdekelt, mit mondanak rólam mások –mondom. – Sokkal jobban aggaszt az, amit arról gondolok, hogy mit gondolhatnak rólam.
Egy pillanatra megremeg a kezemben a kávéscsésze, próbálom magam meggyőzni, csak a koffein, elterelem nyest gondolataimat attól a sötét csirkeóltól a szívemben, ami a legtöbb vágatot vájta a bal szemem alá.
– Meglátogathatnánk. Megnézni, hogy mi van vele. Tudod, milyen érzékeny – mondja, közben a telefonját lesi, feltehetően a posztjára érkező reakciókat várja, mert külső visszacsatolások nélkül az ember léte megkérdőjelezhető.
Ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, aki felvegye és kiposztolja, vajon attól még hangosan teszi?
– Igen, tudom. Ezek a mimóza művészlelkek… – mondom.
– Ezt nem hiszem el – mondja, szeme-szája kikerekedik, ajka dühtől remeg, és kezében a telefon adrenalintól reszket. – Most nézd meg, milyen undorító dolgokat írnak rólam. Például, hogy… undorító vagyok. Nézd!
Az arcomba tolja a telefonját. Felháborítónak tartják, a megosztását. Nem értik mit képzel magáról. Azt kérdezik, hogy merészeli? Különféle pejoratív jelzőket aggatnak rá.
– Mi bajuk van? Más is megosztja, hogy mit eszik – mondja.
A képet nézem, aztán Dóri arcát. Nem esik le neki. Művészi beállítással próbálkozott a tortaszelet tetején lévő csokihabról, de megosztva úgy néz ki, mint egy mezei szarkupac.
– A francba, inkább kitörlöm – mondja.
– Kérlek ne tedd! Nekem tetszik ez a társadalomkritikai állásfoglalás.
Vigyorogva megiszom az utolsó korty kávét, a hangszóróból a Joy Division „Transsmission”-je szól („Ugyanott lenni, kimaradni az időből, Távolról érintve, mindig messzebbről”), miközben Dóri értetlenül néz rám:
– Milyen társadalomkritikai állásfoglalás?
