Dávid lakásának ajtaja résnyire nyitva van, amikor odaérünk. A szobában hullaszag fogad, pia és hányás, és füstölő, és talán odaégett sültcsirke, teste élettelenül hever a szoba közepén, hangtalan fekszik a hangszórók erejének súlya alatt, körülötte vörös tócsa, míg közelebb lépek, Dóri felkapcsolja a villanyt, én meg felemelem a borosüveget, aminek a tartalma a padlóra ömlött, mire Dávid nyöszörögve megpróbálja felemelni a fejét, de hamar úgy dönt jobb, ha nem próbálkozik.
– Mondtam, hogy nagyon érzékeny – mondja Dóri, arcán a kétségbeesés és a düh, mint a zebra csíkjai, bőre falfehér, tekintete fekete, mint a kátrány.
Feltámogatom Dávidot. Szemében a szomorúság és a legyőzöttség érzése mély tajtékokat vet, egy újabb ránc egy újabb szem alatt, és az jár a fejemben, miért nem ékesíthetik csupán nevetőráncok az embert az évek múlásával?
– Miért ilyen gonoszok az emberek? – kérdezi Dávid. Alig érteni, mit mond, szavai ködösek és baljóslatúan sejtetőek, mint egy rossz komment.
– Az emberek alapvetően nem gonoszok, csak tesznek gonosz dolgokat is – mondom. Megnyugtatónak szánom, de az én szavaim is ködösnek és baljóslatúan sejtetőnek hangzanak, ahogy kijönnek a számon.
Dóri rendet rak a lakásban, kiszellőztet és lehalkítja a zenét, míg én Dávidot teszem rendbe, lezuhanyozom, és ágyba dugom.
– Itt maradok éjszakára. Te menj haza nyugodtan – mondom Dórinak.
– Nem, én is itt maradok.
– Ahogy gondolod, de semmi szükség rá – mondom, de az igazat megvallva örülök neki, hogy nem megy el.
Még egy utolsó pillantást vetek Dávidra. Alszik, de látszik, nyugalma csak leszedált öntudatlanság. Résnyire nyitva hagyom a hálószoba ajtaját, aztán kisétálok az éjszakába borult nappaliba, Dóri a kanapén ül, a telefonját birizgálja, a virtuális világba menekül a valódi elöl, én meg beülök Dávid számítógépe elé, beleiszok a kávémba, és gépelni kezdek.
– Mit csinálsz? – kérdezi Dóri.
Rágyújtok egy cigire, a fejemben Lovasi azt üvölti, „Menjél messzebb”, aztán magam elé bámulva azt mondom:
– Megírom, ami történt. Aztán kiposztolom.
VÉGE
