Ujjaimat a korlátra simítom, kapaszkodnom kell, nehogy elszédítsen a látvány. Hiába juthatok el ide minden évben újra és újra, hiába csodálhatom meg ezt a panorámát nyaranta legalább egyszer, nem tudok betelni vele. Ahogy végigsiklik a szemem a víztükrön, amit mintha Isten feszített volna ki ilyen simára, direkt azért, hogy a Nap megcsodálhassa benne ragyogó orcájának tükörképét, minden egyes szőrtüszőm megkeményedik és az ég felé mereszti az apró szőrszálakat a karomon. Beleborzongok ebbe a csodába.
- Nézd a Csobáncot! Olyan, mint a Badacsony kistestvére… két megskalpolt fivér – mondom Edének, aki mögöttem áll, és ugyanolyan csodálattal járatja végig a tekintetét a panorámán, mint én.
- Szeretem a Szent György-hegyet is – mondja. – Emlékszel, amikor nem győztünk betelni a bazaltorgonákkal?
- Hogyne emlékeznék!
Vagy háromnegyed órán át ott álltunk és csak bámultuk azokat a hatalmas vulkánszobrokat…
Nagyot sóhajtok, tekintetem visszasiklik a Balaton vizére. A világon létező összes kéket összekeverte az az égi festő, aki megalkotta ezt a tavat. A gyomrom görcsbe rándul, amikor arra gondolok, hogy holnap vissza kell térnem a betonrengetegbe és megint hónapokat kell várnom, hogy láthassam a vízen úszó, fehér vitorlákat.
- Elegem van – szólalok meg hirtelen, érzem, ahogy a düh és a csalódottság átveszi az irányítást és elnyomja a látvány okozta mámort. – Utálom ezt, hogy csak évente egyszer láthatom ezt, az összes többi napon meg a tízemeleteseket kell néznem. Meg az aszfaltot, meg a kirakatokat, meg azt a rengeteg embert. Én minden nap ezt akarom látni! – mutatok egy kissé eltúlzott mozdulattal a tóra. – Minden nap ezt akarom nézni, ahogy a hajók vitorlát bontanak, ahogy a fehér szövetbe belekap a szél, ahogy suhannak az égbolton vitorlázó sirályok alatt. Nézni akarom a hegyeket, ahogy méltósággal sorakoznak a túlparton, mintha óvnák a vizet… látod, ott a Gulács! Olyan szép… olyan szép volt róla is a látvány, amikor tavaly megmásztuk!
- Tudom, Kincsem, én is nagyon szeretem ezt – mondja Ede egészen halkan. – Tényleg jó lenne minden nap ebben gyönyörködni!
Megint nagyot sóhajtok, mert úgy tűnik, nem érti, mit akarok.
- Ede, én tényleg minden nap ezt akarom látni! – mondom most már kicsit erőteljesebben.
Mielőtt válaszolna, egy fiatal pár lép mellénk, ők is megállnak a korlátnál, és a tó felé fordulnak.
Egyelőre csendben duzzogok tovább, de elhatározom, amint újra kettesben maradunk, kiharcolom, amit akarok. Kerül, amibe kerül. Elvégre Ede jól keres, ha nagyon akarna, biztosan tudna venni itt a Balatonon egy házat. Vagy legalább egy lakást, aminek az erkélye a vízre néz. És akkor minden nap láthatnám ezt a csodát.
Kissé oldalra pillantok, látom, hogy a fiatal férfi hátulról átöleli a nő derekát, a füléhez hajol, és egészen halkan beszélni kezd hozzá. Halkan, de én hallok minden egyes szót.
- Hatalmas. És nyugodt. Olyan feszes a víztükre, mintha egy simára polírozott ezüstfelület lenne, amin, ha végighúzod az ujjbegyed, egyetlen egyenetlenséget sem érzel. És ezen a kristálytiszta víztükrön siklanak a vitorláshajók. Egytől-egyig hófehérek, a hajók is és a vitorláik is. Rengeteg van belőlük, ameddig a szem ellát.
- Mit látsz még? – kérdezi a lány, amint a férfi szavai elhalnak.
- A hegyeket a túlparton. Sokan sorakoznak egymás mellett, mindannyian zöld ruhában díszelegnek. Zöld lombruhában.
- A zöldet tudom, hogy milyen. Békés, boldog, puha…
- Pontosan. Így magasodnak a hegyek, némelyik csúcsos, mint egy női mell…
A lány erre halkan kuncog.
- A másik meg széles és lapos – mesél tovább a férfi. – Olyan alakú, mint amikor egyszer egy aranytömböt foghattál a kezedben, emlékszel?
- Igen. Olyan alakú hegyek is vannak itt?
- Pontosan olyanok.
- Gyönyörűek – suttogja a lány. – Mit látsz még?
- Sirályok repkednek az égen! Sokan! Együtt siklanak a hajókkal!
- Óóóó… milyenek a sirályok?
- Hatalmas madarak. Szélesen kitárják a szárnyukat, de alig-alig mozdítják azt, inkább csak siklanak az égen, mintha valami láthatatlan erő tartaná fenn őket. Hófehérek, olyan fehérek, mint a bárányfelhők az égen, amik alatt repkednek.
- A fehér puha, mint a vatta…
- Igen, Kicsim, puha, mint a vatta…
- És… milyen színű a víz? – kérdezi halkan a lány.
A fiatal férfi gondolkozik pár másodpercig, majd megfogalmazza a megfogalmazhatatlant.
- A víz: kék. Ugyanolyan kék, mint az égbolt. A kék olyan szín, mint amikor hűvöset érzel, kicsit szúr, kicsit hideg, de ugyanakkor végtelenül békés. Isten-élmény… Itt, ahol a víz és az ég ugyanolyan színű, már-már egymásba olvad, és egymást tükrözik vissza, azt érzed, hogy ugyanannak a világnak a színét és a fonákját is látod egyszerre… egy csodás, színes világnak a színét és a fonákját…
Csend telepszik ránk.
A férfi szorosan a lányhoz bújik, én pedig csak nézem őket, bármennyire illetlen is…
Néhány perc után visszafordulok a víztükör felé, és bámulom, szó szerint iszom magamba a látványt, nézem, mennyire feszesen, peckesen néz farkasszemet a víz az éggel, ami ugyanolyan kék, mint ő… Látom a hajókat, a vitorláikat, az apró hullámfodrokat, amiket hagynak maguk után! A sirályokat! A felhőket, a vattapamacs-fehér felhőket, amelyek alatt a sirályok siklanak! A zöldbe öltözött hegyeket! A cici alakúakat és az aranytömböket is. Ez a hely maga a csoda. Ez a világ maga a csoda. A színe és a fonákja is…
Megfordulok, és látom Ede meleg, barna szemét, ahogy szerelemittasan néz rám.
Látom a szeme körül a ráncokat, amik attól a mosolytól kerülnek oda, amit én váltok ki belőle.
Látok.
