Rég vágytam már egy saját otthonra. Egy nagyobb projekt után hozzájutottam egy komolyabb összeghez igy belevágtam. Megvettem egy kedves kis lakást a város szélén, egy bérházban.
Addigi albérletem felszámoltam, a holmimat áthordtuk pár barátommal az új lakhelyemre. Hamar otthon éreztem magam a kis kétszobás lakban. Bár csinosnak mondott nő voltam, válásom óta egyedül éltem. Volt férjem, egy autómérnök, aki a mai napig nem érti, hogyan jöttem rá arra, hogy megcsal engem. Pedig ezt egy nő megérzi, mindig megérzi! Nem feltétlen fizikai jelekből, pusztán amolyan női megérzés. Utána néhány alkalommal megpróbálkoztam a társkereséssel, de valahogy sosem sikerült. Hamar rájöttem, ha egy férfi érzései nem őszinték, vagy esetleg más is van a képben. Olyannyira, hogy sokszor el is képzeltem a vetélytársat, szinte láttam magam előtt, és nem egyszer később, amikor élőben is megpillantottam valamelyik hölgyet, az általam elképzelt kép szinte pontosan a valóságot tükrözte. A megérzéseim mindig is kifinomultan működtek. A barátnőim sokszor vicceltek azzal, hogy tudomásukra hozhatnám a lottó számokat, amire természetesen nem vagyok képes. Sajnos. A lányunk már három évvel ezelőtt külön költözött, és állatorvosként dolgozott. Nagyon büszke voltam rá, hogy milyen szépen megállja a helyét az életben, de közben persze nagyon hiányzott is. Egy messzi városban praktizált, ezért személyesen nagyon ritkán tudtuk találkozni. Persze rendszeresen beszéltünk egymással telefonon. A kapcsolatunk nagyon szoros volt mindig is. Már a várandósságom elején is, aztán végig amíg a pocakomban hordtam őt, folyamatosan „beszélgettünk”, és mindig tudtam a választ is, amit magzatomként küldött. Ó, de ez már milyen régen is volt. Mosolyt csal az emlék az arcomra. Azóta már betöltöttem az ötvenet, és elvált nő lettem. Hosszú évek óta régészetet és antropológiát tanítottam a helyi állami egyetemen, s magam is gyakoroltam ezen hivatásokat.
Nem volt nagy a fizetés, de nagyon szerettem ezt a munkát, és a diákok is szívesen jöttek az előadásaimra. Fő kutatási területem a druidák és a wicca hit volt. Rengeteg leletet találtunk állítólagos boszorkányokról, varázslókról. Őket összekötözött kézzel, arccal lefele temették el, és néhányukat olyan nagy becsben tartottak a druidák, hogy az eszközeikkel együtt hantolták el őket. Imádtam kézbe venni ezen eszközöket, szinte beszéltek nekem az akkori világról. Mindig egy finom áramütésszerű érzés fogott el, ha megérinthettem őket. Az emberi maradványok főként nőké, és ritkán férfiaké voltak, akik gyógyítóként vettek részt a falu életében. Nagyon érdekes kutatásaim voltak, viszonylag gazdag leletanyaggal, amelyet rendszeresen kiállítottak az egyetemi múzeumban. Állítólag saját felmenőim között is voltak boszorkányok, és mindig nagyon intuitív voltam, valamint megérzéseim kivétel nélkül bejöttek. A tükörből is a tipikus boszorkány nézett vissza rám: alacsony, karcsú termetem, derékig érő vörös hajam, világító kék szemem mind hajazott arra, ahogy a köztudatban élnek a wiccák. Mégsem gondoltam, hogy rövidesen oly közeli kapcsolatom lesz a boszorkányokkal, amit már magam is soknak találok. Egyik este hosszan chateltem egy barátommal, akivel a korábbi közös munka hozott össze. Rég nem beszéltünk, volt mit mesélni egymásnak, és egyszer csak azt vettük észre, hogy már igencsak éjszaka van. Elbúcsúztunk, aztán egy gyors zuhanyzás után mély álomba merültem.
De az éjszaka, valami nagyon furcsa dolgot tartogatott számomra.
Az ágyam a szoba sarkában, az ablak alatt helyezkedett el. Az ablak résnyire volt nyitva. Az ágyam fejrésze felől fal volt, a fal másik oldalán egy kis hall. Éjszaka ezen a falon egy hatalmas lyuk nyílt, melyből nagyon erős szél fújt. Mintha valakik lettek volna a másik oldalon, talán nők, de csak fekete sziluettnek láttam őket.
Nem vagyok gyáva, de most rettegtem. Aztán elmúlt az egész jelenség és én újra elaludtam. Reggel megvolt még a félelmetes érzés, de egy rossz álomnak gondoltam az egészet. Nem is tévedhettem volna nagyobbat!
