Másnap a tanóráimon a hallgatók igen aktívak voltak, a kiadott gyűjtőmunkára hatalmas anyag érkezett. Nekiláttam feldolgozni az adatokat. Találtam az anyagban egy kora középkori térképet, és amit észrevettem rajta, az egészen meglepett. A ház, amiben laktam, egy druida temető fölé épült. A druida temető közepén egy oltár állt. A wicca hitvilág szerint az oltár kapu a világok közt, és a regék szerint néhány rég holt wicca képes átjönni a mi világunkba ott, ahol ilyen megszentelt kő áll. Emlékeztem egy kéziratra, ami egy wicca főpapnő sírjából került elő. Egyfajta Árnyak könyve volt, vagyis szertartások, rítusok, voltak leírva benne, abban szerepelt több más mellett a holtvilágból az élőbe átlényegülés mágiája is emlékeim szerint. Az egész arról szólt, hogy a boszorkány testet készít magának, amikor átjön a mi világunkba. Az Árnyak könyve ezt úgy magyarázta, hogy a boszorkány korábbi teste csak egy levetett ruha, amit bármikor újra felvehet, Azonban, ha köznapi ember látja, ugyanolyan romlandónak tűnik, mint egy hétköznapi, mágia nélkül élő emberé. Azonban némileg nehezen találtam meg a leírást. Leltem animomágiát, ami elmondta, hogyan lehet egy megvadult állatot – medvét, vagy akár farkast – lenyugtatni. Ugyanez vonatkozik a dühöngő emberre is. A boszorkány először kapcsolódik az állattal, a lelkén át. Ezt ma telepátiának hívnánk. Szavak nélkül beszél hozzá, csak a lelkével. Utána mondja neki a rigmust: „Véred hüljön, dühöd üljön! Nincs harag, nincs harag, a méreg mostan elapad!” Vagy betegségek gyógyítását energiaátvitellel, a boszorkány saját erejét gerjesztve, vagy az éter tiszta energiáját csatornázva. Az univerzális energia mindenkié, és mindenki eldöntheti mire használja.
Egészen belevesztem a kéziratba, mire megtaláltam a keresett szöveget. A mondóka mellett szemtanúk leírása szerepelt egy ilyen átlényegülésről. Egészen hátborzongató olvasmány volt, oly valószerűnek tűnt. A leirat szerint egy erdőben történt, egy odvas tölgyből lépett ki a több éve halott és ott eltemetett boszorkány. Teste nem volt romlott, pont olyan épnek tűnt, mint élő korában. Pedig a falusi gyerekek belestek a tölgy odvába és látták a test bomlását. Azonban mind azt mondták, hogy szaga nem volt. A boszorkány beszélgetett az arra járókkal és egy érintéssel felélesztett egy csecsemőt, aki már nem lélegzett. Ezek után még nagyobb izgalommal kezdtem szavalni a rigmust: „Holtból az életbe, szellemből szellembe, lásd itt vagyok, itt vagyok szellemem felragyog!”
Figyeltem a falat az ágyam mögött, amin előző éjjel a lyuk nyílt, de most nem történt semmi. Megmosolyogtam magam. Hogy hihettem el, hogy az a rémálom igaz volt? Hamarosan azonban alapos meglepetés ért.
