Éjszaka álmomban megint megnyílt a fal. Először mintha egy kerék forogna benne egyre gyorsabban és gyorsabban, szinte áramlott körbe a beton, amiből a fal készült. Levegő süvített ki nagy erővel, mintha szél fújt volna onnan. Láttam, ahogy lények repültek át a szobán, majd a másik falon át eltűntek.
Szűkölt bennem a félelem, igyekeztem szinte eltűnni a takaró alatt, de kíváncsiságom még a félelmemnél is nagyobb volt. Igenis végig akartam nézni mi történik. Szívem dörömbölt a mellkasomban, az adrenalinszintem a tetőfokára hágott. Az egyik lény megállt egy pillanatra mielőtt tovasuhant volna. Rám nézett. Teste hófehér áttetsző, mintha ködből lenne. Csak szemei világítottak smaragdzölden. Fejét félrebillentve arcomba nézett. Szemei csodálkozást tükröztek, ködszerű hosszú ujját szájához illesztette. Haja fehéren úszott utána, a lyukból kitörő szél lobogtatta. A szemembe nézett néhány másodpercig, majd elsuhant. Nem láttam, hogy volt-e lába, a teste képlékeny felhő volt. Mintha úszott volna a levegőben. Biztos voltam abban, hogy nem alszom, nem álom, amit látok. Félelmem lassan alábbhagyott, szívem sem akart már mellkasomból kitörni.
- Várj! – szóltam a lény után.
De ő mintha nem is hallotta volna, csak tovasuhant. Fel akartam kelni, de testem nem engedelmeskedett. Mintha lebénultam volna. Átengedtem magam, jöjjön, aminek jönnie kell. A lyuk lassan bezárult, a szoba megszűnt átjáróház lenni. Azon gondolkodtam, mi az ördög történik épp. Aztán felébredtem. Biztos voltam abban, hogy éjszaka nem álmodtam. Valami más történt velem. Elővettem az Árnyak könyvét újra. „Holtból az életbe, szellemből szellembe, lásd itt vagyok, itt vagyok szellemem felragyog!” – suttogtam megint, de most erősen a falban forgó dimenziókapura gondoltam. És a fal megmozdult!
Szinte el sem hittem. Hamarosan egy felhőtestű érkezett át.
- Hívtál, itt vagyok! – mondta egyszerűen.
- Ki vagy? Honnan jöttél? – kérdeztem riadtan.
- Melosina vagyok. A koven főpapnője. És a te dédnagyanyád.
A szám kinyílt, és tátva maradt. Melosina ködszerű kezét nyújtotta és utat mutatott a kapun át.
Kissé féltem átlépni, de kedves mosolyával bátorított. Végülis, a dédim… Csak nem akar bántani… Átléptem a kapun. Egy teljesen más világba csöppentem. Hatalmas gyönyörű tölgyekkel körülvett mezőre érkeztem. Bent a fák közt egy faház állt. Ajtaja fölött pentagramma.
- A koven székhelye – mondta Melosina.
Kissé aggódva léptem be. Különböző korú asszonyok ültek egy asztal körül. Fura mód, itt már testük volt olyanok voltak, mint bármelyik földi asszony. Csak a ruhájuk volt régies, mintha visszautaztam volna az időben pár száz évet. Melosina az asztalhoz ültetett és beszélni kezdett.
- Te egy nagy boszorkány nemzetség tagja vagy. Birtoklod az erőt, képes vagy kaput nyitni a világunkra. Köztünk van a helyed. Rég figyeljük tevékenységedet, megérdemled, hogy velünk légy. Itt a helyed, a kovenben.
Először megdöbbentem. Aztán úgy éreztem, hogy hazaértem. Kezemet felemelve magamhoz csábítottam a hosszú asztal túlvégéről egy lúdtollat. Valahogy mindig tudtam fura képességeimről. Eszembe jutott, amikor a lányom pici volt, majdnem leesett a mászókáról, én pedig messze voltam. A kezemet felemelve lassítottam esését, és szép puhán landolt a földön. Minden ilyen apró momentum a helyére került. Melosina tudta a gondolataimat.
- Igen… – mondta. – Erős mágiával rendelkező boszorkány vagy.
Valahogy meg sem lepett. Egész életemben tudtam, hogy valami közöm van a boszorkányokhoz, a wicca hithez. Attól a naptól fogva bármikor átmehettem a „másik világba”. Melosina és társai örömmel fogadtak. Úgy éreztem, hazaértem. Nem mertem elmondani senkinek, tartottam tőle, hogy bolondnak, elmebetegnek néznek. Nagyon élveztem a világok közti utazást, rengeteget tanultam a koven tagjaitól. Rövid időn belül megismertem a gyógynövényeket, az illatokkal, és a kristályokkal való gyógyítás tudományát. Emellett kevesebb időm volt tanítani, az óráimat szép lassan leépítettem. Már csak nagyon ritkán jártam be, az időm nagy részét a másik világban, a kapun túl töltöttem.
Egy idő után elkezdett hiányozni a való világ. Főként a lányom. Felhívtam telefonon, de sosem vette fel. Biztosan nagyon elfoglalt. Aztán egyszer a nappalimban üldögélve találtam.
Nagyon szomorú volt, szeme kisírva. Talán beteg is lehetett, mert amikor beléptem, megborzongott. Odaléptem mögé, ahogy a fotelomban ült összeroskadva. Hátulról átöleltem, és a fülébe suttogtam, hogy igazán szólhatott volna, hogy jön. A reakciója teljesen megdöbbentett!
