Felzokogott, és csak azt mondogatta, „miért mentél el anyu?” Nem értettem. Elé guggoltam a szőnyegen, és megfogtam a kezét. De mintha nem vett volna észre. Hallottam a hálóban a kapun átfúvó szél jellegzetes hangját. Hamarosan Melosina állt mögöttem. Kezét vigasztalón a vállamra tette.
- Ő nem lát téged – mondta lágyan.
- Mi?! Mi az, hogy nem lát, hát itt vagyok előtte!
A rémület felsikoltott bennem. Nem értettem semmit. Melosina megfogta a kezem.
- Gyere! – mondta gyengéden.
Közben a lányom is felállt, kicsit körbenézett a szobában. Nagyot sóhajtott és megsimogatta az íróasztalon a szemüvegemet. Kihúztam a kezem Melosináéból és odaléptem hozzá, meg akartam ölelni, de arrébb lépett. Az előszobában egy pillanatra a kabátomba temette az arcát és mélyen beszívta az illatát, majd felvette a sajátját és kilépett az ajtón.
Melosina határozott volt, ráadásul a koven főpapnője, akinek engedelmességgel is tartoztam. Vele tartottam. A helyi kápolnába mentünk. Nagyon meglepődtem, mert majdnem minden diákom ott volt. Befurakodtunk közöttük. Akkor láttam, hogy a ravatalozó fel van díszítve és a közepén egy mahagóni színű koporsó van. Az egyetemről lehetett valaki, mert a kollegáim mind ott voltak. Szólhattak volna nekem is, nem is tudtam, hogy elvesztettük egy társunkat. Melosina a gyászoló emberek között a nyitott koporsóhoz vezetett.
Amikor megláttam a testet, felsikoltottam.
A koporsóban én feküdtem. Holtan. Halványan emlékezni kezdtem, hogy mielőtt rendszeresen járni kezdtem volna a kovenbe többször éreztem szédülést, majd egy hatalmas ütésszerű fájdalmat. Utána kezdtek az óráim leépülni én pedig az időmet a másik világban töltöttem. Melosina elmondta, hogy stroke-ot kaptam és bár egy ideig még kómában feküdtem a kórházban, már nem tértem magamhoz. Halott voltam. Halott boszorkány. De csak a testem. Szellemem tovább él mindörökké, hisz mágus vagyok, a létezésben élek, független vagyok tértől s időtől. Már nem élek. Csak létezem.
VÉGE
